2019-ben egy elég komoly dömping közepén talált rám a floridai Worm zenekar második nagylemeze, a Gloomlord. A black metalt is tartalmazó, de inkább régimódi death/doomnak nevezhető cucc dögletes borítójával, föld alá hangolt kriptazenéjével azonnal felhívta magára a figyelmet, azonban odáig nem jutott el a kapcsolatunk, hogy cikket írjak róluk. Leginkább az időhiány ennek az oka, de azért tökéletes kiadványról sem beszélhettünk, úgyhogy most igyekszem valamelyest jóvátenni ezt a hibát, mivel a Gloomlord még mindig kegyetlen bütetés lehet a puhányabb hallgatóságnak. Menet közben megérkezett a friss, Foreverglade címmel futó korongjuk, ami már aktualitása miatt is előnyt élvez, viszont nagy változásokat nem eszközölt a zenekar alapvető stílusában, de még minőségében sem.
Ez annak tükrében is dicséretes, mivel a projektet indító Phantom Slaughter sokáig egyedül készített mindent a zenekar háza táján. Manapság a károgó énekhang az ő felelőssége, valamint továbbra is a dalszerzés. Első komolyabb segítsége Equimanthorn személyében érkezett 2016-ban, aki a basszus, dob és szintetizátor irányítását ragada magához. Együtt készítették az útkereső jellegű Evocation Of The Black Marsh lemezt, melyen leginkább az évek alatt felgyülemlett, alapvetően black metal irányba kacsintó dalokat találhattuk, majd az említett Gloomlordot, ahol érezhetően végbe ment az egymásra hangolódás. Nem marad el újítás nélkül az idei lemez sem, hiszen a csapat immár trióvá vált és gitáros poszton is megkapta azt a vérfrissítést, amire kétség kívül szükség is volt. A valódi nevüket elrejtő zenészek sorát Nihilistic Manifesto bővítette (ha csak tényleg nem erre KERESZTELTÉK… előttem van a jelenet).
Tehát egyértelműen pozitív fejlődés mutatkozik a Foreverglade esetében, még ha témavilágát illetően meg is maradnak az általános istenkáromlások és természetéltetés színvonalán. Amiben nagyot mutat a csapat az az, hogy a korábban kissé random összedobált stíluselemeket most mesterien rázták gyatyába. A csupasz, egyszerű szintetizátorok, melyek nagyon gyakran megjelennek, folyton közvetítenek valami sötét misztikumot, földön túli sötétséget, akárcsak az elő-előbukkanó károgások. A teljesen korrekt, megfelelően rothadást sugárzó mély hörgéssel ráadásul nagyon jól kiegészíteik egymást, gyakran válaszolgatnak, reflektálnak egymásra. Menet közben a death metal bugyrait is alaposan bejárjuk: alapvetően a sötét és komor, nyers verzió van előtérben, de néhány dallamosabb megoldás is felüti a fejét a kontraszt kedvéért. Tempó szempontjából a lemez leggyorsabb és leglassabb része között is hatalmas a különbség: egy rövidebb pusztítás mellett a funeral doomig is képesek visszarántani minket pillanatok alatt. Ha ez még nem ellentét, akkor ismét kénytelen vagyok visszatérni a friss emberhez, aki a klasszikus heavy metal ízét csepegteti bele ebbe a lassan fortyogó ősmasszába. Szinte minden dalra akad egy jobb szóló, dallamosabb gitárjáték, miközben a háttérben továbbra is a végtelen síkságokat, élettelen világokat megelevenítő billentyű az úr. Ez nem is meglepő, mivel a dogok mögé egy vendéget ültettek az új anyagon és Equimanthorn is inkább a hangulatteremtésből vette ki jobban a részét.
Erre a kettősségre kitűnő példa a kissé átlagosabb címadó tétel után érkező Murk Above The Dark Moor, mely akár a 90-es évek közepén is születhetett volna remek meneteléseivel és a mindent megkoronázó szólóval. A Cloaked In Nightwinds az amatőr szagú tiszta hangokkal, a folyamatos változással, a visszhangzó károgásokkal és a szinti folyamatos jelenlétével hódít, legyen szó black metalról vagy funeral doomról.
A lemez egyértelmű slágere az Empire Of The Necromancers, ami totális időutazás, valamint ha minimálisan is, de megmutat egy újabb arcot a csapatból. Ez pedig nem más, mint a progresszió magvai. Aki ismeri a 90-es évek kísérletezéssel kacérkodó death/doom világát, annak bizony igazi nosztalgiabombaként fog hatni a legtöbb mozzanat ebben a dalban. Csúcspontjainak, tempóváltásainak levezetéséhez tökéletes darab az alig három és fél perces Subaqueous Funeral, ami nagyon egyedi hangulattal bír. A melankólia hódit teret benne, amit szépen tovább is ad a lemezt záró Centuries Of Ooze részére, mely ezáltal a második kedvencemmé is vált.
Teljes időutazás ez a 90-es évek földalatti világába, ahol még komoly szava volt a billentyűknek, melyek azért időnként nagyon tudnak hiányozni a súlyosabb korongokról. Itt jelentőséggel, erővel bírnak a gitárokkal és a vokállal egyetemben. A hangzás ebből a szempontból tökéletesnek mondható: a gitár döbörög és szakít, az ének vészjóslón pattog vissza az összedőlt kategrális penészlepte faláról, a billentyűk az univerzum ismeretlen zugaiból szólnak, a dobok pedig mindvégig agresszívek és erőteljesek, ami a „végzet” címkéhez köthető zenekaroknak alap kellene, hogy legyen. Kollégáim már a HP során felhozták a DisEMBOWELMENT nevét, amihez hasonlítani különcsége okán sem szégyen, de nekem azért felsejlett itt némi kezdetleges Evoken gondolkodásmód, a death metalhoz való viszony miatt az amerikai Sorrow egyetlen, 92-ben megjelent Hatred And Disgust c. műve, valamint az ezredforuló környéki Mourning Beloveth is. Ha őket csíped, a Worm biztosan a kedvedre tesz…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.