Suffer Yourself
Ectoplasm

    Az ektoplazma a szellemhívők és paranormális tevékenységeket kutatók igen kedvelt fogalma, amit több helyen anyagnak titulálnak, de anyagi mivoltára, sőt, egyáltalán létezésére sincs igazán bizonyíték. Ugyan a világhálón keringenek róla kísérteties, fekete-fehér fotók a jónép rémítgetését szolgálva, de olyan valós kép, amit nem 100 éves fényképezőgéppel készítettek legalább ennyi idővel ezelőtt nem igazán fellelhető. A Szellemirtók slejm szerű zöld gusztustalanságát leszámítva a médiumok úgy gondolják, hogy az ektoplazma egy olyan közeg, amin keresztül egy idegen entitás képes üzeneteket küldeni az élők világába. A baráti csevej befejezésével a közvetítő személy szervezetéből valamely testnyílásán keresztül távozik. Létbizonytalansága ellenére épp elég misztikus és sejtelmes ahhoz, hogy egy atmoszférikus, funeral doomban utazó banda felhasználhassa lemezcímnek, a Suffer Yourself pedig élt is ezzel a lehetőséggel új lemezén. A zenekar története épp olyan érdekes, mint maga a választott téma, ugyanis már harmadik nemzetiséghez sorolja őket az enciklopédia. Minden 2011-ben kezdődött, amikor a zenekar főkolomposa, Stanislav Govorukha egymaga útjára indította kísértetvadászatát, amihez aztán két lengyel tag is csatlakozott, Malcolm Sohlen basszer, majd Kateryna Osmuk dobos kisasszony. A formációból már csak egy jó gitáros hiányzott, ehhez a zenekar pedig meg sem állt Svédországig, ahol jelenleg székelnek. Lars Abrahamsson húrszaggató csatlakozásával vált tehát teljessé a kép, legalábbis, ami napjaink Suffer Yourself zenekarát illeti. Debütálásról ugyanakkor nem beszélhetünk, mivel ideiglenes társakkal Stanislav 2014-ben rögzített már egy kis példányszámban megjelent lemezt, ez volt az Inner Sanctum. Némi belefülelés után azt a lemezt sem írnám le, de véleményem szerint most érkezett el az igazi bemutatkozás ideje.
    A misztikum tehát minden ízében és anyagában adott, hogy ebből mit sikerült átültetni a hangjegyek világába, az már más kérdés. Sajnos az elmúlt években nem igazán tudta elnyerni funeral doom lemez a kegyeimet, legalábbis maradéktalanul utoljára az Ahab és az Evoken lemezeit tudtam rongyosra hallgatni, mivel mindkettőt a műfaj klasszikusának tartom. E nélkül nem is egyszerű érvényesülni, mert ezt a műfajt olyan finom hangolással, arányérzékkel kell prezentálni a nagyérdeműnek, ami csak keveseknek adatott meg. Szerencsére azért a Suffer Yourself berkein belül értik ezt a csíziót és bár nem tettek le egy halhatatlan remekművet a műfaj ravatalozó asztalára, azért az ínséges időkben egy kellemes kikapcsolódást nyújthatnak az erre fogékonyaknak. A srácok (és a csaj) összekalapálnak mindent, amitől működhet egy lemez, csak az a fránya arányérzék hagyta cserben őket időnként és beleestek a már klisésnek számító csapdába, a nem túl jól megírt darabokat időhúzással próbálták meg művészinek feltüntetni. Receptúrájuk meglepően jól indított például a címadó, lemezt is nyitó dalban, ahol azonnal felfigyelhetünk az érdekes vokalizálási kísérletekre is. Az ijesztő kriptahangokból előtörő temetői málházást éles sikolyok és pincehörgés keverékével teszik még morbidabbá, később pedig templomi kórusokkal bolondítják meg az amúgy is igen félelemkeltő egyveleget. Egyértelműen a lemez legjobb száma, főleg, hogy tudtak megálljt parancsolni maguknak nem sokkal a tízedik perc után. Lassú, borongós, időnként a basszus uralta tortúráról van itt szó, ami egy kísértettel való kellemetlen, fizikai érzékelés élményét is prezentáló találkáról szól, no meg rendes funeral doom módjára az elkerülhetetlen végről. Mint mondtam, nem remekmű, de egy ritka kellemes példánya annak, amit én elvárok ettől a vonaltól.

    Ezt már a 16 perces Abysmal Emptiness követi, amiben rengeteg hangzással, suttogással, túlvilági hangokkal találkozunk, melyek az utolsó csillag kihunyása után lebegnek a feneketlen ürességben. A zenekar vért izzadva halmozza az élvezeteket változatosság tekintetében, még némi gyorsulást is kapunk, de egyszerűen annyira nincs szerkezete az egész tételnek, hogy úgy folynak el mellettünk a jobbnál jobb pillanatok, mintha nem is léteznének, pedig ott vannak. Olyan, mintha valami nagyon jót lassítottak volna tizedére, mivel minden új hangot képesek benne unásig játszani. A lemez legrövidebb, dala követi, a 7 perces The Core. A dal érdekessége, hogy Nika Turbina szovjet költőnő egy versének részlete is elhangzik benne először eredeti, orosz nyelven, majd angolul, veszettül végighörögve. A kétségbeesett női hangok nagyon sokat hozzátettek a szerzemény hangulatához, amit rengeteg bizarr hanggal toldottak meg. A The Core újabb bizonyíték a rövidebb néha jobb elméletre. A közel 20 perces Dead Visions meglepő módon még jobban sikerült az Abysmal Emptinesshez képest, tehát van élet a monumentalitás közelében is. A végtelenül lassan hömpölygő tételben Poe és egy orosz költőnő, Zinaida Gippius verseinek részleteit hallhatjuk hol a mély hörgés, hol halk narratíva kíséretében, természetesen több nyelven. Valahogy kellemesen andalítóra sikerült ez a szerzemény, még annak ellenére is, hogy zeneileg bizony végtelenül egysíkú és unalmas. A kiadványt újfent rövidebb dal zárja, ez a Transcend The Void, ami inkább előzményeinek visszhangjának tűnik, mintsem egy különálló tételnek.

 

    Felemás érzelmekkel búcsúztam a lemeztől többszöri végigpörgetés után is, mivel annyira akartam szeretni végre egy jó funeral doom lemezt, de nem tudtam maradéktalanul megbarátkozni a Suffer Yourself világával. Oké, szellemek és para, sötétség és halál, de azért ne felejtsük el, hogy zenét készítünk, aminek van eleje, vége, íve, esetleg koherenciája. Itt a jó ötletek hol költői túlzásokba fulladnak bele, hol pedig unalmunkban siklanak ki a kezeink közül, mert már nincs erőnk, nem is akarunk figyelni. Ettől függetlenül tartogat érdekes pillanatokat és megfelelő hangulatot azoknak, akik még nem mondtak le e fantasztikus műfajról és nem az Abysmal Growls Of Despair lemezeire esküsznek. Próbakörre elvihetitek az anyagot a zenekar bandcamp oldalán.