Egy Evoken lemez érkezett idén, ami a legtöbb funeral doom, death/doom rajongónak bizony mindig okot ad az izgalomra, lévén a stílus nagy öregjeiről van szó, akikről biztosan tudom, hogy még nem hibáztak. Az amerikai, kezdetben Funereus néven indult csapat tejfölös szájú korszakában hallotta a Thergothon legelső, kultikusnak nevezhető Fhtagn-Nagh Yog-Sothoth című demóját, ami gyakorlatilag megalapozta a funeral doom metal fejlődését (hogy ki volt az első, azt felesleges firtatni, bár a lengyel Ysigim zenekarról írt cikk kommentjeiben foglalkoztunk a témával, magával a csapattal is kiegészülve). Megtetszett nekik a dolog és egy névváltoztatás után úgy döntöttek, maguk is alapbandává válnak, ami persze sikerült is nekik. Nem akarok különösebben foglalkozni most a történetükkel, mert aki szereti ezt a műfajt, az ismeri a bandát és tisztában van a két eredeti tag (John Paradiso énekes/gitáros, Vince Verkay dobos) eddigi munkásságával, ha pedig nem, akkor vár rá az eddig kiadott hat remekbe szabott nagylemez.
Ha nem is az összeshez, de a legutolsóhoz, ami hét évvel ezelőtt jelent meg (de kurvára ide tudnék írni egy jó kis közhelyet az idő múlásával kapcsolatban, hiszen ugyanígy vártam a megjelenést) azért vissza kell ugranunk pár gondolat erejéig, mivel lehet, hogy Paradisoval valami interdimenzionális hullámhosszon keresztül lelki kapcsolatban állunk. Olvastam a Mendacium megjelenése előtt, hogy az énekes ugyan rendkívül elégedett volt az anyaggal, azt a maga módján túl pátoszosnak, ünnepélyesnek érezte és az új lemez előkészületeinél meg is beszélték, hogy visszamásznak a sírgödör fenekére, ahol igazán otthonosan érzik magukat. Ez több, mint bíztató jel egy funeral doom anyag esetében még akkor is, ha az említett magasztosságot én is érzékeltem az anyagban és ettől függetlenül teljes egészében kedveltem. A felvételekhez ezúttal is Don Zaros billentyűs, David Wagner basszer és Chris Molinari gitáros járult hozzá, akiket úgy gondolom most már masszív tagoknak nevezhetünk a körülbelül 2010-ig tartó átjáróházhoz képest. Az biztos, hogy jól működik náluk az egység, mert ez a hosszú várakozási idő a lemezek között most jóval rövidebb lett volna a világjárvány nélkül. Paradiso szerint ők nem az a zenekar, aki e-mailben küldözgetik egymásnak a felvételeket, itt kérem közös próbák és csiszolgatások, ötletelések mennek a végsőkig. Kellett is az alapos felkészülés ahhoz, hogy a kitűzött „vissza a gyökerekhez” mentalitás teljesülhessen. A régi rajongókat már a borítókép megtekintése után sem fogja váratlanul érni a hallott muzsika, ha felfedezik maguknak azt a logót, amit utoljára a Shades of Night Descending demó viselt magán büszkén, 1994-ben (a logó előkerül náluk pólókon, koncertplakátokon, de hivatalos kiadványon már rég nem láthattuk). Érdemes még megemlítenünk azt is, hogy producernek azt a Ron Thalt hívták vissza, aki olyan mesterműveken dolgozott velük, mint a Quietus (2001) és az Antithesis Of Light (2005). Az biztos, hogy szívén viselte az anyagot, mert néhány rövid pillanatra még az ő játékát is hallhatjuk a végeredményen (egy rövid akusztikus rész és egy távoli fuvola jutott neki osztályrészül).
A Mendacium (latin kifejezés, jelentése: hazugság, átverés) félreteszi a Hypnagogia háborús rémtettekre és követezményekre épülő témáit és újra előveszi a lélek sötétségét, a hamisságával még nagyobb károkat okozó illúziókat, a bizonytalanságot, amiben a halállal szembenéző élet kiszámíthatatlanul bolyong az utolsó pillanatig, amikor már nincs tovább. Persze most sem maradunk az albumon végighaladó történet nélkül, aminek középpontjában ezúttal egy 14. századi, idős bencés szerzetes lesz a főszereplője, aki súlyos betegsége, állandó fájdalma miatt egy cellában, élve rothadva tölti mindennapjait. Imái végül meghallgattatnak, de az általa várt Isten helyett egy sokkal félelmetesebb, misztikusabb entitás bukkan fel nála (saját értelmezésem szerint a legfájóbb dolog: a rideg valóság testesül meg előtte a dogmatikus hittel szemben). Innentől kezdve kínjai megsokszorozódnak, ugyanakkor olyan látomások gyötrik, melyekről nem tudja eldönteni, hogy valóban megtörténnek-e, vagy csak az agyongyötört elméjének rút játékával van dolga. Az album nyolc tételének címei a bencések napi imaciklusának ironikus felhasználásán alapulnak: Matins, Lauds, Prime, Terce, Sext, None, Vesper, Compline. A valóban létező, szentnek tekintett és szigorú időrend a szerzeteseknek a békét és harmóniát ígérte, az album főszereplőjének az elme felbomlása jut. Az elszigeteltség, az idő múlásának teljes eltorzulása már önmagában is kiált az Evokenért, hogy ezt a történetet bemutassa nekünk a maga módján, átlagosan 8-9 perces szerzemények tolmácsolásában, a szokásos valamivel egy órán felüli játékidővel.
Ezen a ponton kanyarodhatunk rá a zenére, ami ugyan a múltat célozza, de természetesen most is tud néhány új elemet bemutatni nekünk. Szintén nem Evoken tulajdonság ugyanis az önismétlés, ha valaki ettől tartana. A Mendacium a zenekartól megszokott, szolíd eszközökkel a pszichedeliát engedi meg beáramolni a végeredménybe az előző lemezen megjelenő reményteliség helyébe. Hangzás tekintetében sem fogunk visszamenni a 90-es évek elejére, mert erőteljesen és tisztán hallhatunk minden mozzanatot, bár ez sosem okozott gondot nekik. Aki egyszer fut végig egyébként a Mendaciumon, az rengeteg dologtól eleshet, mert én még sokadjára is találtam benne igazán finom mozzanatokat. Változatosságot leginkább a tempóváltásokban kell keresnünk, hiszen a lassú témák közé ezúttal beékeltek néhány jóval lassabbat. Azon se lepődjön meg senki, ha néha elgurul a gyógyszer és bizony pusztító death metal forgatagba váltunk, mert ezt a váltást a zenekar előszeretettel használta már a korai anyagai során is.
A kétségbeesett fohászok sora tehát a Matinssal kezdődik, mely alapvetően a nap első imájaként funkcionál. Annyira első, hogy még éjszaka túl kell esni rajta (általában éjfél után néhány órával). Történetünkben itt jelenik meg az ismeretlen lény, aki felteszi az alapvető kérdést: Miért is imádkozol? Lassú riff, mély hörgés, minimál billentyűk, mégis végtelenül drámai hangulat és feszültség pillanatok alatt. Paradiso hangját mindenképp ki kell emelni, mert a funeral doom egyik legjobb torka. Szinte játszik azzal, ahogy bugyborékol a torkáig visszakúszó gyomorsav…Ha kell, akkor átkot szór, elrettent, panaszkodik, gyűlöl, vagy csak narrál. És ez mind jól elkülöníthető. Chris Molinari néhány egyszerű dallama a tétel második felében és rövid időre felpörgő szólója fantasztikus kontrasztot alkot a zúgó-búbó sötétséggel szemben. Első hallgatásra lett kedvenc a másodikként érkező Lauds, de tartom azt a véleményemet azóta, hogy a kiadvány dalról dalra erősebb. Itt már a valódi hajnali imát hallhatjuk, ahol az idegen lény együttérzést mutat a fizikailag és mentálisan kikészült emberrel. Nem kárhoztatja, csupán szerencsétlennek gondolja, hogy elfogadta az eredendő bűn hazugságát és ezért sanyargatja magát. Iszonyat súlyos riffek, paranoid hangulat járja át az egész dalt, amihez az akusztikus, csilingelő részek adják a már említett pszichedeliát, természetesen LSD trip helyett a kőkemény horror szemszögéből. Hogy kijöjjön a matek időkeret és tételszám tekintetében, kapunk egy rövid átvezetőt Prime címmel, ami tovább viszi a túlvilági hangulatot. A Terce a miértekre keresi a válaszokat, fő témája a veszteség, amit másképp nem lehet feldolgozni, csak a túlvilághoz, az ezotériához való csatlakozással. A Sext, a délben esedékes ima a személyes traumákat és küzdelmeket kivetíti az egész emberiségre, a None a spirituális utazás tetőfokaként átbillenti főszereplőnket a kétségein, hogy a Compline során ráeszméljen: amikor értünk szól a harang, akkor értjük meg igazán, hogy élnünk kellett volna, nem a csodát várni, vagy a pokoltól rettegni.
A Mendacium egy újabb tűpontosságú funeral death/doom lemez a csapattól, akik ismét megerősítették pozíciójukat ebben az amúgy is mostohán kezelt műfajban. A külsőségek, a hangulatok és a történet tökéletesen a helyén van, viszont azt mindenképp le kell írnom, hogy ez nem egy „egyszerhallgatós” kiadvány. Aki el akar merülni az Evoken világában, annak vissza kell utaznia a mobiltelefonok és tízmásodperces videók előtti időkbe, amikor még tudtunk koncentrálni a hangok jelentésére, az érzelmek apró rezdüléseire. A türelem igazán kifizetődő lehet. Nagyon ritka manapság, hogy a funeral doomot nem egyszerűsítik le csupasz búslakodássá, úgyhogy remélem a zenekar ismét utat mutat néhány követőjének.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
