Nemrég az olasz okkultista doom hagyományokat és egyedi hangvételt emlegettem a matuzsálemi korú Epitaph zenekar miatt és most itt az új Doomraiser is, amivel kapcsolatban ezeket szépen el lehet felejteni. A római alakulat ugyanis akár Amerikában is tarthatná a székhelyét, hiszen sokkal közelebb állnak mondjuk a szárazabb, ős-heavy metal hangulatot szinte alapjáraton magukba injektált marylandi zenekarokhoz, mint a kriptákban pózoló Fulci fanatikus honfitársaikhoz. A történet ugyanúgy tradicionális doom metalról szól, amibe időnként egy csipetnyi epikusság is szorul, de a Doomraiser szükség esetén bátran nyúl a stoneresebb megoldásokhoz, valamint a pszichedelia eszköztárából is szívesen merítenek. Mindezt teszik immár több, mint 20 éve, gyakorlatilag ugyanolyan magas minőségben, ahogy azt már a rajongóik megszokhatták. A zenekar felfogása a zenéről, a doomról szintén nagyon szimpatikus számomra, hiszen legtöbb esetben arról nyilatkoznak, hogy nekik mindez buli a mai napig, bármiféle piachoz igazodó kényszerűség nélkül. Ha jól érzik magukat, ha akadnak ötletek, akkor jönnek a dalok, ha pedig nincs ihlet, akkor élik hétköznapi életüket. Ennek megfelelően 4-5 év telik el a fontosabb kiadványaik között, ami nagy eséllyel valóban hozzájárul ahhoz, hogy ne beszélhessünk rossz Doomraiser korongról, ráadásul az sem elhanyagolható, hogy ezeknek az anyagoknak mindig van egy jól kivehető, sajátos ízviláguk, tehát nem mindig ugyanazokat a köröket kapjuk újra és újra. Nézzük hát, hogy mit hozott össze most ez a tényleges, gyakorlatilag kezdetek óta összhangban működő baráti társaság!
A dögös riffek, valamint Nicola Rossi énekhangja most sem enged a Black Sabbath, Count Raven, Saint Vitus bűvöletéből, azonban a Cold Grave Marble ha zeneileg nem is, de témáját tekintve visszakacsint az olasz örökségre. A laza koncepcióval összefűzött album a halál misztikumát járja körül, legyen szó az elmúlás utáni nagy ürességről, vagy a feltételezett túlvilág különféle formáiról. Az itt hallható bő 53 perc akár egy temetkezési vállalkozó grandiózus marketing kampányának részét is képezhetné, mivel az elkerülhetetlen véggel kapcsolatban rengeteg témát körüljárunk. Különösebb tökölés után ront ránk a Dark Omens, ami sötét előjeleket, baljós érzéseket vetít elénk, aminek köszönhetően az életet olyan törékenynek és védtelennek érezhetjük, mint egy asztal szélére helyezett porcelán vázát a sztereotipikus “macskás vénlány” nappalijában. A finom refrén mellett bőven kapunk a dalban okos építkezést, bólogatásra ingerlő tempóváltásokat és egy adag hard rockos karcosságot is. A Last Christmas I Gave You My Death címét olvasva akár egy morbid, karácsonyi viccelődésre is gondolhatnánk, pedig a tétel kifejezetten komoly: a halált ajándékként, megváltásként tálalja fel azoknak, akiknek már csak a szenvedés jut osztályrészül. A szerzemény a maga 6 percében rengeteg jó riffet vonultat fel és egy dögös, elszállós gitárszólóra is futja benne. Itt tűnt fel az a tény, ami újra valamilyen változást eszközöl a zenekar munkásságában: nemcsak ez a dal, hanem szinte mindegyik 5-6 perc környékén mozog. Ez azért más, mert eddig nem vetették meg a 9-10 perces, vagy akár annál hosszabb időt magába foglaló tételeket. Persze a lemez így sem rövid, csak a szokásos 5-6 dal helyett most tízre is futotta. A változatosságnak ez mindenképp nagyon jót tett.
Egyedül az Once Upon The Fireflies az, ami megközelíti a 7 perces játékidőt, nem véletlenül, mivel ez a kiadvány talán legepikusabb hangvételű szerzeménye. Melankolikus és ábrándozó dallamai az emlékek fontosságára hívják fel a figyelmünket, hiszen ezek azok a dolgok, amelyek igazán értékessé válnak az elmúlás kapujában toporogva. A pozitív élmények úgy villannak fel a sötétségben, mint a szentjánosbogarak. A “vidám” nosztalgiázásnak aztán a Life In Black vet véget, ami nagybetűs DOOM tétel, annak minden jellegzetességével. Iommi kaliberű riff, teátrális, együtt énekelhető refrén gondoskodik a szórakoztatásunkról, valamint egy elsőre furcsának tűnő, de marha jól működő, a háttérből előbukkanó károgó énekhang. Ha lesz dal, amit nagyon sokszor meg fogok még hallgatni erről a lemezről, akkor ez biztosan esélyes. Egy remek érzékkel történő váltással érkezik a kiadvány közepén a címadó Cold Grave Marble, amiben a gótikus hangulat játszik fontos szerepet. A holdfényben tetszelgő, márványból faragott sírkő az elvesztett szerettek utáni vágyódás romantikus jelképévé válik. A Without A Shadow a létezés kettősségével foglalkozik, ami nem egy újkeletű téma. Tudjátok: sötétség nélkül nincs fény, halál nélkül nincs élet… A kevésbé kreatív szöveget az énekhangok váltogatása és az itt is megjelenő, bólogatásra ingerlő témák ellensúlyozzák.
A kifejezetten slágeres The Great Void esetében kaptam egy leírást, miszerint ez egy bónusz dal, ami csak CD, kazetta és digitális formátumú anyagon található meg. Rögtön fel is merült bennem a kérdés: ha krumplikarikába karcolt formátumért tízszer annyit fizetek, akkor egy dallal kevesebbet kapok? A tétel tehát gyakorlatilag mindenhol meghallgatható, így nem tekintek rá különösebb extraként, főleg, hogy jól passzol a lemez sodrába. Nyugtalanító, drámai belassulása szinte felvezeti a Filthy Shades Of Death című darabot, amiben először jelenik meg az olasz horror némi narráció segítségével, hogy aztán a kevésbé kegyes vég rémálmát nyújtsa át nekünk egy elegáns tálcán. A kiadvány vége felé jutott még hely a Continuum Pt. 2&3 számára, ami egy, a 2020-ban megjelent The Dark Side Of Old Europa című lemezen előadott instrumentális darab kiteljesedése. A tényleges zárást az akusztikus Buio (sötétséget jelent) hozza el. Ez egy altatódalra emlékeztetett, de ez az álmok helyett az örök nyugalomra szendergést hivatott biztosítani.
Jó dolognak tartom az olyan stabil pontokat az univerzumban, mint amilyen az olaszok munkássága. Mindig az elvárt színvonalat hozzák a hozzá illő egységességgel és a súlyos témák ellenére is fellelhető lazasággal. Akinek eddig kimaradtak, azoknak is egy megfelelő ismerkedési pont lehet a friss kiadvány, ami a rövidebb tételeknek köszönhetően még emészthetőbbnek is mondható. A hosszú játékidő végére előkerült némi bizonytalanság érzés a fogyatkozó ötletek miatt, de ez nem igazán von le a végeredmény értékéből. Remélhetőleg az országukban nem emelkedik megfizethetetlen magasságokba az alkoholos italok jövedéki adója és még sokáig alkotnak a banda jól bejáratott szlogenje alapján: Drink fast and play slow!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
