A Lord Vicar új anyagának olvasottságán felbuzdulva előtúrtam néhány régi lemezt, melyek nagy részét gondolom nem sokan ismerhetik, amit maguknak az előadóknak lehet leginkább köszönni. Ilyen például az amerikai Orodruin zenekar, mely 1998-ban született, hogy aztán egy évre rá felfüggessze működését, majd 2002-ben ismét aktív státuszt vegyen fel. A Tolkientől eredő név, tipikusan tengeren túli hangulat és egyérelműen a Candlemassra történő utalás a debütálás címében már alapvetően egy doom metalt kedvelő, de útkereső bandát sejtet körvonalazódni előttünk, az ismertté válást azonban az sem kevésbé befolyásolta, hogy a zenekar eddig egyetlen nagylemezt adott ki 2003-ban. A sűrű tagváltást is nehéz lenne okolni ezért, mivel a néhány EP és Split kiadvánnyal eltöltött évtizedeket egy stabil hármas hozta össze, történetesen Mike Puleo basszer, Nick Tydelsky gitáros és a csapat fejeként funkcionáló John Gallo. A dobok kérdését többnyire vendégekkel oldották meg, legtöbbször Mike Waske volt a segítségükre. Egyetlen nagylemezük, ami történetesen Epicurean Mass néven látott napvilágot, mégis valamilyen oknál fogva elegendő volt a kult státusz megteremtéséhez a rajongók körében és a zenekar turnézhatott a legnagyobb legendákkal, részt vehettek a legrangosabb fesztiválokon is. 2004-ben a Reverend Bizarre néhány dalával is megosztoztak egy közös anyagon. A látszattal ellentétben a tetszhalottság oka leginkább annak tudható be, hogy John sokadik projektje az Orodruin, legtöbb idejét a kísérletezős, pszichedelikus, doom elemekben is bővelkedő Blizaro útjának egyengetésével töltötte, valamint egy szóló anyagot is megjelentetett Violet Dreams címmel, amihez hasonlatos elvontságot csak maga Paul Chain tudott szerinem lemezre rögzíteni. Meghúzódik tehát a háttérben 3-4 lemez is, viszont aTolkien Végzet Hegyének alternatív nevét viselő vonal 2012 óta semmit nem tett le az asztalra (érdekesség, hogy az Amon Amarth név is a hegy egyik elnevezése).
A baljóslatú körülmények, a terméketlenség ellenére tehát mégisem tenném a nagylemezüket a kihagyható doom metal anyagok közé, mivel egy dolgot nem róhatunk fel neki, hogy rosszul sikerült. Címe ellenére valamivel közelebb áll a Saint Vitus, Pentagram, The Obsessed vonalhoz, mint az epikus hagyományokhoz, de John énekének köszönhetően az emelkedettebb pillanatokban sem kell szűkölködnönk az egészséges, háromnegyed órás játékidő alatt. A műfaji mércével általánosnak tekinthető, 5-6 perces dalok erős atmoszférával rendelkezik, amit alapvetően két dolognak köszönhetünk, de leginkább egy embernek. Gallo nemcsak a vokálért volt felelős, hanem a riffek gyártásáért is. Az átlagosnak mondható tradicionális doom riffelések mellett már itt megmutatkozik a progresszívebb vonal felé való vonzódása, ami nem tördelésekben és kísérletezésekben, hanem remek témák sokaságában jelenik meg. A legtöbb dalt nem egyetlen két-három hangból lefogott riff hajtja előre, a lassú és fogós témák folyamatosan folynak egymásba, így könnyítve az érdeklődés fenntartását. John emellett időnként előrángatta a pincéből a jó öreg Hammond orgonát is, amit nem tolt olyan pofátlanul az arcunkba, ahogy például a Candlemass tette a Psalms For The Dead idején, csupán időnként teret engedve a hangszernek további kalandozásokra adott lehetőséget. Hangterjedelme azonban már kevésbé tud az élmezőnybe kapaszkodni, mivel átlagosnak, elfogadhatónak mondható és leginkább egy erőteljesen takaréklángon égő Robert Lowe-ra emlékeztet.
A hangzás mély és sötét, ami illik a halállal való találkozás támaköréhez, ugyanakkor kissé tompa és erőtlen, ami viszont inkább az alacsony költségvetést és gyors kiadást mutatja. Ez rögtön érződik a rövid, The Welcoming című ötlettelen intrón, ahol némi morajlást és szelet hallhatunk, valamint a Peasants Lament című nyitódalon is. Furcsa módon ezt a tételt tartom az egész lemez leggyengébb momentumának, mert utána folyamatosan jobbnál jobb dalokat kapunk, ami után elégedetten csettinthet minden doom metal rajongó. A másodikként megszólaló Melancholia például egyenesen modern kori kedvenceim egyikére, a svájci Pylonra emlékeztet, a Pierced By Cruel Winds és Unspeakable Thruth kettősre éppúgy büszkék lennének Ozzyék, mint a jó öreg Saint Vitus, a záró Burn The Witch, War Cry kettős az epikusabb oldalát mutatja meg a műfajnak, ez pedig halmozottan érvényes a záró címadó tételre.
Na jó, nem csak az erős Lord Vicar miatt került elő az anyag… Az Orodruin háza táján ugyanis mozgolódás kezdődött, sőt mi több, egy új nagylemez felvételei zajlanak. Pontos megjelenési dátummal, dallistával még nem szolgáltak, de várhatóan az utólag méreg erősnek tűnő 2018-as év után ezt az évet kívánják meg kicsit felzárkóztatni a Ruins Of Eternity segítségével, aminek a borítója alapján már rendelném is meg a cuccot… Nemrég a Shadow Kingdom Records égisze alá kerültek, így szinte borítékolható egy újrakiadás a klasszikussá vált anyagból az új mellett. Aki kedveli a hagyományos metalt, annak érdemes pótolnia az Epicurean Masst, ha eddig kimaradt, mert ez is egy olyan album, amit bűn lenne elfelejteni, ráadásul a demóik közt turkálva is találhatunk olyan dalokat, amiknek bizony nagylemezen lenne a helyük…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.