Hideg van és sötét, minden kiüresedett körülöttem. Nem félek, nem várok, már elhagyott a remény és a kitartás, csak azon tűnődöm, hogy miért nem szűntem meg véglegesen létezni és hogy a fenébe kerültem ilyen helyzetbe?
A válaszok megadásához vissza kell mennem az időben a kezdetekig, amikor felbontottam azt a bizonyos levelet. Egyszerű borítékban érkezett egy réginek tűnő, sárgás papírlappal, rajta pedig egy személyre szóló meghívóval az Of Darkness koncertjére. Hallottam már korábban a zenekar nevét, néhány helyen kultikus formációként is hivatkoznak rájuk, mivel alapvetően egy formabontó, szabályokat hírből sem ismerő alakulat hírében állnak. Mindezt annak ellenére, hogy két figyelemfelkeltő demó mellett csupán egy érdekes feldolgozás köthető a nevükhöz. Konkrétan egy lengyel klasszikus zeneszerző, Krzysztof Penderecki munkásságát fordították le funeral doom (szerű) nyelvezetre és rögzítették 2015-ben. Zenéjük egészen sajátos megközelítése a műfajnak, hiszen a klasszikus mellett szívesen merülnek el a dark ambient és a különféle horrorisztikus hangok, siratók és zsoltárok világában…
Maga a horda hol létezik, hol nem, igazából csak egy laza baráti szövetség, melynek a világ egyik legpokolibb zenéje az eredménye. Hosszú idő után váltak most ismét aktívvá, méghozzá egy új taggal kiegészülve. Bastard, aki a billentyűkért, basszusért felel a hétköznapokban az Apologoethia, Balmog Graveyard, Spectre, Teitanblood, Wölfhead csapatokat erősíti, kezdetektől hű társa, Julkarn pedig a Banished From Inferno, Vengeance, Whoredom, Asgaroth kapcsán rendelkezik érdekeltségekkel. Hozzájuk csatlakozott tavaly CG Santos, szintén a Teitanblood kötelékéből.
Mindez igazán hívogató volt, ráadásul pont semmi programom nem akadt. Elindultam a megadott címre, időpontra. Út közben, ahogy eltávolodtam a civilizáció kényelem illúzióját garantáló biztonságból, azon kaptam magam, hogy egyre kietlenebb vidékre érek. Egy elhagyatott földút vezetett be az ismeretlen erdőségbe és minden igyekezetem ellenére, hogy még világosban érkezzek, lassan magába temetett a korhadásszagú fekete massza. Megörültem, amikor táncoló fényfoltok bukkantak fel a rengeteg közepén és vágytam már az emberi társaságot, de meglepetésemre csak egy romos épületet találtam. Eszembe is jutott az a tipikus horrorfilmes klisé, amikor megmutatják a rémségek színhelyét és nézőként biztosak vagyunk benne, hogy egy normális ember a közelébe se menne (elhagyott ház, ódon kastély stb.). Erre már a zseniális, 1985-ös Fright Night is felhúzott egy poént, úgyhogy az én szegénységi bizonyítványomnak számít a további kíváncsiságom. Persze az is közrejátszott, hogy ahogy sarkon fordultam volna, meghallottam a zenét.
Mégiscsak jó helyen járok, lehet, hogy elkéstem a kapunyitásról… Gyorsan elindultam a hangok irányába, melyek természetesen a romok közé vezettek. Templomi orgona súlyos, nyomasztó hangja volt ez, lefullasztva, elhantolva a mohával borított kövek alá. Pillanatokkal később megérkezett a hasonló hangszereléssel büszkélkedő gitárjáték is, a nagyobb hangerőnek köszönhetően pedig a gyengén pislákoló fáklyáktól nem messze találtam egy lefelé vezető lépcsősort. Lassú, óvatos léptekkel, nehogy nyakamat törjem a nedves, több száz éves köveken tovább haladtam. Lépcsőforduló, még lejjebb. Újabb lépcsőforduló és egy laza zsanérokkal rendelkező, összetákolt ajtó. Végül egy boltívekkel teletűzdelt, hullaszagtól bűzlő folyosó. Kitűnő helyszínválasztáskan tűnik ez egy funeral doom bandának. – gondoltam magamban, de kezdtem gyanakodni, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen vendége a rendezvénynek. Elő is vettem a levelet, hátha van rajt aprólékosabb leírás. Le a lépcsőn, fordulj jobbra, fordulj balra, majd a harmadik sírkamra felé tovább… A papíros hátoldalán a dallistával is megtiszteltek… Az orgonahangok biztosan az Adjutorium Nostrum In Nomine Domini című intrót takarták, ami pedig utána visszhangzott a falakról, az a Requiem Aeternam lehetett. Bizonytalan eredetű sikolyok, mély hörgés, furcsa, ritualisztikus tiszta ének. Középkori átkok, méreggel, gyűlölettel, kirekesztéssel átitatott áhitatos imák ezek, melyek nem bomlottak fel igazán különféle tételekre, hanem egymásba robbantak. A Dies Irae maga a végzet, a megsemmisülés, a bizarr csúcspontnál pedig már lúdbőrzött a hátam egy visszatérő hangtól a fejemben: ezek az imák lehet, hogy engem visznek a sírba.
Csigalépcső lefelé, balra a következő folyosó. Végtelen labirintus ez az egész. A zene is megszelídül, a Deus Qui Humanae Substantiae a csontropogtató riffek után teljesen más hangokat küld a kopott kövek, csonkig égő gyertyák világába. Valaki kalapácsol, talán szögeket ver be. Valaki egy csontokkal teli zsákot dobott fel a vállára és indult meg egy újabb cél nélküli irányba. Már nem filmes hasonlatok járnak a fejemben, mert az Eis Requien, Eis Réquiem Sempiternam skizofrén zongoráinak hallatán már világossá vált bennem is: hatalmába kerített a valós, őszinte félelem. Őröl a kimérten csordogáló death metal, liturgikus gyászbeszédek siratják a múltat és jelent, a jövőt és benne a bizonytalanná vált sorsomat.
Az utolsó pislákoló gyertya fényénél pillantottam rá ismét az útmutatóra: fordulj jobbra, menj egyenesen, fordulj barra a névtelen kriptánál… Végül: fordulj fel.
Tehát így kerültem ide, a sötétségbe, ürességbe. A koncert is a végéhez közelít. A monumentális, elegáns Requiescant In Pace mindent lerombolt, amit élőnek, létezőnek gondoltam, majd a rövid Ite Missa Est olvad egybe az örök némasággal.
A túlvilági koncert természetesen csak fikció, a zene és annak hatásmechanizmusa azonban valóságos, úgyhogy ha kedvelitek a felemésztő finomságokat, csapjatok le rá augusztusban, mert 25-től elérhetővé válik mindenki számára ez a lidércnyomás…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
