Körülbelül egy éve felreppent a hír az amerikai Orodruin portálján, miszerint új anyaggal készülnek, viszont ez már nem először fordult elő és nem gondoltam volna, hogy tényleges album fog napvilágot látni. De szerencsére rám cáfolt a jelenleg trióként működő doom metal horda. John Gallo, Mike Puelo és Nick Tydelski munkáját nem hiába várta már a műfaj rajongótábora, hiszen 2003-as bemutatkozásuk, az Epicurean Mass egy olyan zenekart mutatott meg nekünk, amely első nekifutásra képes volt bekukucskálni az első ligába. Az egyértelműen vegytiszta doom metalt játszó felállás egyenes ágú Black Sabbath, Candlemass és Saint Vitus hatásokkal a zsebében készítette el nagyszerű lemezét, amit azóta néhány demót leszámítva 16 évnyi masszív hallgatás követett. Az eredeti felállás is megmaradt, egyedül Mike Waske távozott az új dalok rögzítése után a dobok mögül (ez egyébként szokása), akit az elkövetkező koncertek alatt az Argusból megismert Kevin Latchlaw helyettesít. Az elmúlt évtizedben a főnök, John Gallo projektjeivel ütötték el az idejüket, amiben a doomot csak egy erőteljesen kísérletezős, elszállós közegben művelték, így igazán kíváncsi voltam rá, hogy hogyan is fog szólni egy Orodruin anyag 2019-ben. A válasz erre a kérdésre igazán egyszerű: ugyanúgy, mint ahogy a 80-as, 90-es években szólt volna. Az anyag tisztán és erőteljesen járta át apró szobámat és perceken belül meggyőzött arról, hogy szükség volt már egy ilyen lemezre. A végeredményben pedig azok fogják igazán örömüket lelni, akik a mai napig szeretettel ássák elő a Pentagram, Saint Vitus albumokat, jól fogadták a Magic Circle kiadványait, időnként régi Sabbath maratonokat tartanak és velem együtt várják a szintén visszatéréssel kecsegtető Count Ravent… Az amerikaiak ugyanis kicsit távolabbra helyezték maguktól az epikus vonalat és jóval tradicionálisabb, hagyományosabb megközelítéssel tértek vissza. Az albumon sokkal inkább találhatók balladai szépségű, borongós hangulattal ellátott pillanatok (Fall Of The Idols módra), mintsem nagyívű, monumentális áriák.
Ezt rögtön megérezhetjük, amikor a viszonylag rövid és szerény, de hatásos Forsaken Iommi mestert idéző hangjai arra ösztönöznek minket, hogy tekerjünk egy kicsit a hangerőn. Puleo hangja is a szokásosnak tekinthető Ozzy-s hangulatot adja, ami elsőre furának tűnt tőle az előző anyaghoz képest. Egyébként a műfajban már kult státusznak örvendő debütálásnak ő jelentette számomra az egyetlen olyan pontját az olcsó hangzás mellett, ami miatt sosem tudtam maradéktalanul rajongani érte. Lehet, hogy miatta vártak 16 évet, hogy kellően megérjen a hangja (kac-kac), mert ha nem is az első dalnál, de a lemez folyamán sikerült meggyőznie arról, hogy méltó helye van a mikrofon mögött. A Ruins Of Eternity legtöbb dala barátságos 5 perc környékén mozog, ám majd 50 perces, így igazi csemege a műfaj rajongói számára. Ilyen időkeretben érkezik a Man Of Peace, ami már jóval depresszívebb vizekre utazik a nyitánynál. Lassú meneteléséhez érzelmekben gazdag ének és némi blues lüktetés is tartozik, valamint egy egész jól sikerült refrén. Hasonló paraméterek közt készült a Grave Illusion, ami egy igazi ablakon kibámulós, semmibe veszős merengésre ad lehetőséget.
A kiadványon minden dal az elmúlt egy-két évben íródott, kivéve a negyedikként érkező Letter Of Life’s Regretet, amelyet eddig csupán egy 2011-es demón hallhattunk. Ez a recsegős-ropogós demó felvétel viszont annyira jól sikerült dalt rejtegetett már akkor is, hogy simán bekerült a szerzemény a kedvenc doom metal tételeimet magába foglaló lejátszási listámba, így most sem okozott csalódást, sőt, jobb hangzással még hatásosabb lett. A dal hangulatával, felépítésével konkrétan bármelyik klasszikus Sabbath albumra felférhetett volna anélkül, hogy kilógott volna a sorból. Egyéb haszna, hogy legalább tudok ide tenni nektek valamit, ugyanis a Ruins hivatalosan októberben fog megjelenni és ugyan a promót megküldték, még egyetlen dalt sem tettek közzé róla.
Stoneresebb, agresszívebb irányba tereli a hangfolyamot a War On The World, ami ennek köszönhetően ki is lóg a végeredményből. Nyilvánvalóan nem passzol az énekhang a heavy metalos meneteléshez, ráadásul zeneileg sem a legizgalmasabb tétellel van dolgunk. Szerencsére Galloék gyorsan elfelejtik ezt a hülyeséget és inkább nyitnak a Candlemass felé is egyet. Ezt a célt szolgálja az epikusabb Into The Light Of The Sun, ami inkább kellemes, mintsem tökéletes szerzemény. Egyik abszolút kedvenc riffemet és Bedemon dalomat idézte meg (Lord Of Desolation) a Voice In The Dark, a Hell Frozen Over pedig egyértelműen Saint Vitus vonásokat visel magán. Az albumot a címadó Ruins Of Eternity zárja, ami nemcsak a leghosszabb, de kétségtelenül a legjobb dal az újonnan készültek közül.
Korrekt lemez lett ez a bandától, de nem legendához méltó. Minden perce öreges, kevés a mély érzelem műfajához képest és zeneileg sem a legizgalmasabb, amennyire lehet ezt mérni egy doom metal esetében. Viszont ha előveszem az Epicurean Masst, vagy a még korábbi demóikat rejtő Claw Tower…And Other Tales Of Terror válogatást, akkor sokkal jobb tételeket találhatok. Konkrétan akadnak olyan dalok, amiket csak élő felvételen, vagy tényleg gyenge minőségben lehet elérni és bőven megérdemelték volna, hogy újra feljátsszák őket. Ettől függetlenül örülök a lemeznek, mert tovább színesítette ezt a végre termékenynek tekinthető évet doom metal szempontjából, ami miatt már évek óta sírok itt nektek…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.