Nagyon megvezettek az ausztrál fiatalok. Bár különösebben nehéz dolguk nem volt, mivel még nem hallottam róluk és a zenéjükről, csupán a promósanyagok között keresgélve koppintottam rá a lejátszás gombra, amikor megláttam a pofás borítóképüket és kíváncsivá tettek azzal a szöveggel, hogy az Immortal, a Mastodon és a Cathedral egyesítésén munkálkodnak progresszív módon. Ez már önmagában vicces túlvállalásnak tűnik és ahogy beindult a zenekar második, friss korongja, a Grand False Karass és annak nyitó tétele, a The Depths Of Hell Itself, csak legyintettem egyet. Melodikus black/death keveréket hallottam a fülesemben, ám a dal egyszer csak elkezdett különös utakat keresni magának. Később világossá vált az is, hogy még ebben a dalban sem lőttek el minden puskaport és gyakorlatilag az egész albumra hagytak felfedezni való finomságokat. Az emlegetett bandák mellett megjelent lelki szemeim előtt az avant-garde kifejezés és egy igazán ide passzoló, mára vegetatív állapotba került kedvencem, a Solefald neve, de az Arcturus rajongók is tehetnek vele egy próbát.
Ha bármelyiktől valami elborult, kísérleti anyag jutna eszedbe, akkor téged, kedves Olvasó, szintén csőbe húztak, mert a The Loom Of Time úgy hozza el nekünk ezeket az extrém csemegéket, megoldásokat, hogy elkötelezettnek mondhatják magukat a szórakoztatás területén is. Kiismerhetetlen dalszerkezetek, fékezhetetlen virtuóz agymenések helyett szimplán jól használnak fel mindenféle megoldást, hangulati elemet annak érdekében, hogy fogós dalokat írjanak. A széles zenei paletta tehát nem a kitűnni vágyást szolgálja, hanem a produkció szerves és nélkülözhetetlen része. Itt semmi sem újdonság, pusztán olyan leosztással találkozunk, amilyenre még nem volt példa.
Nézzük tehát azt a bizonyos nyitó tételt, ami The Depths Of Hell Itself címmel pöffeszkedik a kijelzőn az indítás után. Ahogy írtam, berobban, pofás death/black egyvelegként. Gyorsan rátérünk néhány súlyosabb, középtempós riffre és a háttérben is megjelenik egy kevés szimfonikus billentyűzet, majd egy kis klasszikus Hammond orgonahang. Gyönyörű instrumentális építkezést hallhatunk, amibe a második perc környékén Matthew J. Ratcliffe egy olyan elmebeteg szövegeléssel és zúzással rondít bele, hogy a fal adja a másikat. Lelki szemeink előtt még parázslanak a templomromok, amikor már tiszta éneket hallunk remek dallamokkal, majd laza kórusokkal. Ahogy ráhangolódunk a már-már slágeres részre, a zene hirtelen eltorzul (hangzásban is váltanak!) és csapkodós régi sulis black aprítással nézhetünk farkasszemet… Igen, így elolvasva soknak tűnik, de ez működik.
Ha már szóba került az Arcturus, az őrült karneváli hangulatot nagyon jól hozza a The Choices Of An Automaton című tétel, amiben ismételten a slágeresség néz szemet a meglepő fordulatokkal. A könnyednek induló tételből gyorsan válik őrült kalapálás, melyet szaggatások, vonósok és nagyszerű dobjáték emel igazán magasra. A The Luxury Of Ignorance folytatja az egyébként mindössze 4-5 perces tételek sorát doomosra vett lassúsággal, hogy aztán modern metal, majd fekete fém ösvényekre tévedhessen. Egyértelműen ez lett a kedvencem már az első hallgatás után, de nem az egyetlen. Fenséges progresszív metalként hatalmas énekkel és dallamorgiával kényeztet a The Shoulders Of Giants, ahol a hideget és fagyosságot egy remek gitárszólóval prezentálják, majd instant bólogatnivalókat hoz a The Age Of Expansionism, amiben némi industrial és klasszikus zenei hatás is felüti a fejét. Mindeközben nem feledkezünk meg a brutalitásról sem, erre a The Crux Of Our Salvation emlékeztet minket hirtelen, egész parádés tempóváltásaival, melyek közepette egy kis szaxofonjáték is megtalálja a helyét. Őt a kiadvány talán legelvontabb dala, a The Cancer Express követi, azonban ez is hallgattatja magát (ez a másik favoritom). A hangulatos videóval megtámogatott The Lance Of Longinus gyűjt össze mindent, amiről eddig szó esett, hogy csúcsra járassa a zenekar formuláját, azonban a zárásra még így is sikerült bedobni valamit, ami eddig nem volt: a The Slightest Of Deaths dark ambient/nosie agymenéssel búcsúztat minket. Ez a rövid zajorgia volt az első, amikor úgy éreztem, valamit túltolnak a srácok, nem feltétlenül erőltettem volna, de az előzmények értékén nem képes rontani.
Szinte meglepően könnyen hallgatható a Grand False Karass és ez tényleg a kreatív megoldásoknak, az ismert eszközök ügyes használatának köszönhető. Mindemellett nagyszerűen szól és ugyanolyan jól néz ki az album, úgyhogy tegyetek vele egy próbát. Messze nem lőttem le az összes poént, hiszen ahhoz nagyon-nagyon sokáig kell még hallgatni, hogy igazán megismerje az ember… A kiadó bandcamp oldalán természetesen megtaláljátok az összes dalt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.