Kevés olyan pillanat akad az ember életében, amikor teljes bizonyossággal tudja, hogy ott van, ahol lennie kell. Ezt érzi az hivatását kereső fiatal, amikor egy gyakorlati foglalkozás után elhatározza, hogy a vendéglátásnak, az egészségügynek, a zeneiparnak, vagy épp a macskatenyésztésnek kívánja szentelni minden percét. Nálam a foglalkozás nem volt ilyen villámcsapás szerű, azonban nem sokkal tíz éves korom után zenehallgatás tekintetében gyorsan eldőlt minden egy baráti társaságban összedobált kazettahalomnak köszönhetően. Ez a társaság konkrétan egy művészeti tábort jelentett, ahol én voltam a legfiatalabb, míg a legidősebb már az unokákkal töltötte a hétvégéjét. De vissza a kazettákhoz, melyekből kiválasztottam egyet az elmélyült munkavégzés támogatásához. A vélhetően sokszor lejátszott, átmásolt “nem hivatalos” hanghordozón megsárgult ragasztócsíkon hirdették megkopott, de jól olvasható betűk, hogy Black Sabbath. Válogatás volt ez a klasszikus első éra dalaiból, amit aztán újra és újra meg kellett hallgatnom, változatlanul a mai napig. Innen a metal, a rock szeretete, a rajongás a doom irányába. Ennek hatására kezdtem el olvasni a zenekarhoz kötődő könyveket, önéletrajzi köteteket és fogalmazódott meg bennem a sejtelem, hogy Ozzyt semmi sem képes elpusztítani, konkrétan halhatatlan. Mára a sejtésből bizonyosság lett, mert ugyan a teste visszatért a porba, a szelleme és kézlenyomata ott maradt minden fémzenében, a Grave Disgrace féle zenekarokon keresztül pedig megjelenik előttünk, feltolja kerek napszemüvegét és elenged egy ördögi kacajt, amiben még mindig ott van 60-as évek angol munkásnegyedének maró gúnyossága.
Tudom, hogy a legtöbb hallgató két perc hallgatás és fél perc gondolkodás után ráragasztja egy doom metal hordára, hogy Black Sabbath, vagy Candlemass kópia (miközben maximum a távoli gyökerek futnak össze), de a valóság az, hogy ezekből az egyértelmű, szándékos másolatokból bizony nem sok akad (soha nem értettem a dolgot, mert ez olyan, mint minden thrash metal jelzésű bandára azt mondani, hogy Metallica utánzat). Ha a korai Sabbathot nézzük, akkor konkrétan a Count Ravent lehet ebbe a kategóriába sorolni, ami még ennek ellenére is akkora lemezeket gyárt, hogy a kutyát sem érdekel mire hasonlítanak.
Munkásnegyed azonban nemcsak a briteknél található, kitűnő táptalaja lehet a nyomornak például Dosztojevszkij életének fő helyszíne, Szentpétervár is. Ha esetleg ő nem vetette volna papírra a kis emberek szenvedéseit, akkor ezt a munkát nyugodtan folytathatná a lassan 20 évessé váló banda, hiszen az esős, poszt-szovjet kilátástalanság magabiztos ihletforrást szolgáltat egy jó doom metal lemezhez. Ugyan a Grave Disgrace is a hatodik lemezét adta ki a közelmúltban, mint a párhuzamként felhozható svéd legenda, azért akadnak lényeges különbségek. Először is, Dan Fondelius csapata a 90-es évek óta alapműveket gyárt, az oroszok pedig a lassú fejlődés és stíluskeresés útját választották. Persze évtizedek óta úgy ébrednek, hogy gyertyát gyújtanak a Sabbath, Saint Vitus, Pentagram stb. feliratokkal ellátott oltárnál, de a munkásságuk elején jóval több stoner elszállást, pszichedeliát engedtek meg maguknak és valljuk meg, zenei és produkciós minőség terén is akadtak csiszolni való teendők.
A nevükkel ugyan találkoztam néhány gyakran látogatott youtube csatornán, zenei oldalon, de néhány belehallgatásnál tovább nem jutottam velük, pedig a csapat felállása a kezdetek óta változatlan. Sergey Saprantsev gitáros és Konstantin Belousov dobos valahogy nem találta meg az arányokat Alexey Uvarov éneke mellett, ami azt eredményezte, hogy hol modorosság társult a koszos riffekhez, hol pedig a letisztultabb riffek mellé próbáltak meg elvont éneket tolni. A megfelelő összhang a 2020-as években kezdett kialakulni a nem túl izgalmas, de jól megszólaló Rest In Peace során, ahol a vokál egyértelműen elfogadta saját “Ozzy-s” mivoltát és az összefolyó témákból is kézzelfogható Iommi pengetések születtek.
A 2023-as Visions Of Tomorrow lecsúszott párszor, de túl töménynek éreztem, a friss anyag viszont jóval meggyőzőbbre sikerült. Persze ne várjuk a svédek kifinomultságát, se az angol letisztultságot, mert a Grave Disgrace mélyén még most is ott húzódik a száraz stoner vonal és a sludge anyagokat anyatejjel magába szívó James Plotkin, aki a maszterelést elkövette, nem engedett a piszkosságból sem, de ezúttal legalább szépen összeáll a kép arra a 43 percre, amit a doom elkötelezett hívei készítettek a hasonló érdeklődési körrel rendelkező hallgatóság számára.
A címadó monstrum alapvetően egy jó kis pózerriasztó a maga 7 és fél percével, súlyos, de végelenül lassú , hipnotikus vánszorgásával. A tapasztalatlanabb közönség rögtön bandafotót keres, hátha egy elveszett Ozzy dallal sodorta össze a sors az énekhang alapján. A dal meghatározza a fő témákat is: a lélek sötét bugyraiba és a mindennapok kilátástalanságába kapunk bepillantást, némi okkultizmussal fűszerezve. Sokat merítenek az olasz giallo horrorok világából, amire konkrét utalást is kapunk a rövidebb, de nem kevésbé nyomasztó Mad után érkező Suspiria című átvezetőben. Az ismét hosszúra nyúló Time To Live Or Die még számomra is elég unalmasra sikerült, de csak itt esett le először, hogy mi itt a legnagyobb probléma. Hiába az imitátor ének, egyszerűen nem tud fogós dolgokat énekelni. Orrhang ide vagy oda, a Count Raven slágergyár, akárcsak a Sabbath, itt viszont elkezdenek összefolyni az ugyanolyan lüktetésekre épülő énekdallamok.
Valamivel fogósabb a We Came From Hell, de az igazi változatosságot csak a rövid Born The Beast hozza el, ahol végre a tempókkal is tudnak variálni az oroszok. Persze mindez addig tart, amíg a tipikus lemezzáró mammuthoz nem érünk, mert a The Lasting Funeral mindenre rátesz egy lapáttal. Mentségére legyen, hogy a riffek szórakoztatók.
Elég nagy reményeket fűztem ehhez a lemezhez, talán ezért a nagyobb csalódás, mert ezzel a sokszor brutális monotóniával pont azt ölik ki a klasszikus doomból a banda tagjai, amiért igazán érdemes hallgatni: a szűkös eszköztárból kell jó dalokat írni. Nem elég a hasonló énekhang, a mélyre hangolt gitár, a hangulatában bizalomgerjesztő, retro borítókép. Kétség nem férhet hozzá, hogy a Helldiver egy pokolba vezető gyászmenet, de gyorsan feledhetővé válik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
