Családi vállalkozás, örömzene, valamint élethosszig tartó hitelesség és kitartás a kedvenc irány mellett, többek közt ezeket kedvelem az 1978-ban indult Pagan Altar zenekar kapcsán, akik 2015-ben elvesztették a zenekar alapítóját, énekesét, Terry Jonest. Diccon Harper basszer és Andy Green névlegesen, Alan Jones gitáros ténylegesen az apját búcsúztatta személyében, de a végszó még hátra maradt a zenekar történetében. A Pagan Altar egyik legérdekesebb mozzanata ugyanis, hogy olyan fáziskésésekkel jelentettek meg lemezeket (40 év alatt összesen ötöt), hogy egy-egy dalról most sem lepődnék meg, ha megírásának dátuma még jóval az ezredforduló előtti dátummal rendelkezne. Vannak dalaik, amiket mondjuk egy 80-as években zajlott buliban nyomtak, majd felraktak egy 2005-ben megjelenő lemezre. Ennel a túltermelést távolról sem ismerő hozzáállásnak is köszönhető, hogy nem tartoznak a legismertebb zenekarok közé, de amit a NWOBHM és heavy/doom metal minőségét illetően teljesítettek, az bőven elérhetővé teszi számukra a kultikus státuszt. Közvetlen hatással bírtak olyan zenekarokra, mint a Saint Vitus, Pentagram, Witchfinder General, vagy épp az azóta elvileg nyugdíjassá avanzsálódott Candlemass. A szerencsétlen veszteség közepette legalább annyi megadatott a rajongóknak, hogy Jones dalai a folytatásra távozása előtt elkészültek (egy részük írásakor, vagy próbateremben játszásakor lehet még általánosba járhattam). A megszokott munkatempó mellett albummá formálódtak az előzetes tervek szerint, így jelenhetett meg a The Room Of Shadows, ami újfent egy tökéletes, hibátlan, utánozhatatlan heavy/doom dalcsokor a 80-as évekből, az idei év legszebb doom metal kiadványt maga alá temető lemezborítóval. Háromnegyed óra, kristálytiszta, mégis retró hangzás és természetesen Terry Jones öregen is éppolyan érdekes, egyedi hangja vár minket utolsó alkalommal. A dalok átlagosan 7-8 perc között mozognak, mégis szabadon, szellősen áramlanak a klasszikus riffek, ősvilágból ránk maradt szólók formájában, amiért külön érdemes megdicsérni Alan játékát, aki legalább akkora szeletet hasít le a dicsőség tortájából, mint édesapja.
(középen apa és fia a 70-es évek végén)
Kezdésnek rögtön itt van a hatalmas feelinggel induló Rising Of The Dead kimért, valóban öreges nyitása, ami a dal feléig tulajdonképpen egy fájdalmas siránkozás, utána pedig a megtestesült hard rock, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple minőségben előadva. A járókeretes felfogásban induló lemezt a még ma is frissnek ható The Portrait Of Dorian Gray folytatja, néhány évet a klasszikus hard rocktól előre ugorva eljutunk egy új stílus születési bölcsőjébe, ahol szó szerint elringatózhatunk a még gyerekcipőben járó, tiszta és szeplőtlen heavy metallal. A Danse Macabre újfent hosszabb dal, pszichedelikus ízekkel olyan neveket felidézve, mint a Uriah Heep, Jethro Tull, Thin Lizzy, vagy a progressziótól megcsupaszított Necromandus, a dal második, gyorsabb felében pedig egy direkt riff megidézi nekünk a Yes Roundabout című alapvetését. A Dance Of The Vampires erőteljes doom lüktetés, menetelés folyamatosan jelen lévő szólógitárral, izomból bólogatásra optimalizált súlyos riffel és több csúcsponttal. Az előző tételek erényeit egyesíti magába amolyan „bolygó kapitánya” módra a címadó The Room Of Shadows egy első osztályú gyorsulással és rengeteg érzelemmel.
Igazán monumentális darabnak sem maradunk híján a lemez végére, a The Ripper egy tíz perc feletti proto-metal alkotás, ami fokozatosan építkezve alakul át balladából igazi motoros indulóvá, hogy aztán egy manapság már szinte kiveszett, csilingelő akusztikával zárjon. Nem tudja ezt így játszani ma már senki, nem is várható a mai zenészektől, mert pusztán utánzat lenne, a Pagan Altaron keresztül viszont éppolyan hiteles, mint sok-sok évvel ezelőtt. A lemezt végül egy rövid akusztikus, énekes rész zárja, az After Forever, amiben Terry Jones is végleg elbúcsúzik a metal világtól.
Egyértelműen elfogult vagyok a bandával kapcsolatban régi rajongójukként, de ettől függetlenül is állítom, hogy utolsó lemezük épp olyan NWOBHM, proto-doom remekmű, mint az összes többi. Gyakorlatilag sem hangzásban, sem minőségben nem üt el egyetlen kiadványuktól sem. Kortalan csemege minden hard rock, heavy/doom kedvelőnek, főleg, aki egy igazán ritka, gyönyörű lemezzel akar gazdagodni. Egy pontot ettől függetlenül kegyetlen módon lemetszettem, mert nem szerepel a lemezen még egy akkora dal, mint a Judgement Of The Dead, ami azért mégis a valaha megírt egyik legnagyobb heavy/doom tétel. Persze azt figyelembe véve, hogy 2017-ben még ilyen lemez egyáltalán megjelenik, már csak szőrszálhasogatás…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.