Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a minőségi epikus doom, tradicionális doom, valamint a remek dalokkal, de hibátlannak nem nevezhető lemezekkel jelentkező másodvonal is sajnálatos módon kihalófélben van. A nagy öregekről elmondható, hogy kibaszott öregek és sosem lehet tudni, adnak-e még ki bármilyen hangzóanyagot, a fiatalokat pedig olyan nagyítólencsével kell pásztázni, amivel még a Holdraszállást is full HD-ben láthattuk volna. Komolyan sajnálom ezt a dolgot, mert a régi olvasók szerintem már nagyon jól tudják, hogy valódi megszállottja vagyok a hagyományos, csupasz doomnak, amik különös módon simogatják a hallójárataimat. Azért néha-néha megcsillan a remény, de a legtöbb alkalommal a csettintés, az “ejha” érzés elmarad.
Valahogy így jártam a norvég Zebulonnal is, aminek tagjairól azonnal lejön a felfokozott arcszőrzet és hajstruktúra révén, hogy nem kezdők a hangszereiken, különösebb zenekarokkal azonban nem tudtam kapcsolatba hozni őket. Itt van például mindjárt az érett férfiúk közül is kiugró Oddmund Solheim basszer, aki akár egykori Candlemass beugrósnak is elmenne. A gitárokért felelős Torstein Fuhr és Kenneth Olsen, a dobos Frode Efteland és az énekes Kristian Nessa azért inkább a 30-as, 40-es korosztályt képviseli, ezzel is tovább fűtve a remény szikráját, miszerint azért még akad új erő a metal legrégebbi és legtisztább vonulatában. Az évek ugyan nem kimondottan aktív zenekarozással teltek a tagok számára, mégsem mondhatjuk őket tétlennek, hiszen a tényleges alapítók, Oddmund és Torstein állítólag vagy egy évtizedig próbáltak különféle próbatermekben összerakni valami számukra is tetszetőset, majd később a Facebookon szedtek össze maguknak embereket a hátsó kertekben és saját pincékben edződött helyi undergroundból. A legutolsó igazolás jó doomos szokás szerint a megfelelő dalnokot találták meg Kristian személyében, aki saját elmondása alapján csak a 40 átlépése miatt váltott gitárról mikrofonra, hogy valami újat élhessen át.
Énekhangja nem lesz instant klasszis, a lemezt indító dal elején pedig majdnem el is hessegettem magamtól a kiadványt a sok torzítás miatt, amit kapott, de aztán elég gyorsan magára talál és egy olyan földhözragadt, szenvedélyes teljesítményt tesz le az asztalra, amit nem kell szégyellnie. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a 2022-ben indult csapat bemutatkozó lemezének címében egyértelmű utalást kapunk a Pentagram 1993-as Day Of Reckoning anyagára, úgyhogy alapból nem az áriákat fogjuk keresni a sorok között, hanem a heavy metallal bőven kacérkodó, ízes végzetet. Ahogy összeállt a teljes csapat, valami működni kezdett, aminek köszönhetően 2025-ben megnyertek egy kisebb tehetségkutatót és kijutottak a Bloodstock fesztiválra. Mivel a dalok már készen voltak, csak eljátszani kellett őket kellő tudással, így nem váratott magára a végül novemberben kiadott nagylemez sem…
Szóval, felpörgött a Zebulon. Tudom, mert rákerestem, hogy akad még bőven Zebulon nevű banda a rock/metal történelemben annak ellenére, hogy az elnevezés sem túl egetrengető, hiszen a bibliai Jákob 10. fiára utal, aki különösebben nem tett semmit a nagy könyv szerint, maximum hátrahagyott egy újabb rakás utódot. Maguk a dalszövegek is inkább átvitt értelemben kapcsolódnak a Bibliához, hiszen leginkább az ítélet napjával, az emberiség végével foglalkoznak. Akad itt éhezés, földből kimászó halottak, mindent elsöprő vihar és maga a halál, ami megváltásként éri a meggyötört lelkeket. Mindezt összesen hat tételen keresztül élhetjük át valamivel több, mint 40 perces játékidő mellett, egészen korrekt hangzással, amiben Iver Sandøy (Enslaved) volt segítségükre. Ennek ellenére a megszólalást nem érzem a csapat feltétlen ütőkártyájának, inkább azt mondanám rá, hogy hozza a kötelezőt. A két gitáros ugyanis nagyon kitett magáért remek riffek rögzítése terén: szorosan, cinkosan egymásra kacsintgatva állnak sorba a Saint Vitus, Pentagram, Black Sabbath ihlette pendítések, akárcsak a motozásra váró punkok egy Sex Pistols koncerten tartott esetleges razzia esetében.
Pont ezért tudtam volna még egy kis “kakaót” elképzelni a játékukba: a mélyeknek több súlyt, a gitárszólóknak élőbb, fogcsikorgatós sikításokat. Kiemelni, variálni pedig van mit, hiszen a 6-7 perces szerzemények igyekeznek távol tartani magukat a monotonná, unalmassá váló doom metaltól. Az ismert kliséket a lehető legszórakoztatóbb módon elegyítik, több rétegben, nem progresszív, de fifikásan sodródó, csúcspontoktól sem mentes dalszerkezetekben. A ritmusszekció tekintetében a kalandozós doom basszus adott és a dobok is a változatosabb hozzáállást képviselik, utóbbiból viszont szintén hiányoltam egy az energiát.
A lemezt a Reap The Fruits Of Famine monstruma nyitja, a továbbiakban is jellemző vonszolós, de a maga módján lendületben tartó tempójával. Ahogy írtam korábban, az ének alá pakolt effektek hallatán attól tartottam, hogy nem leszünk barátok: pszichedelikus, stoneres irányba megyünk majd, elveszítve a hagyományos fonalat. Ez végül nem következik be, ráadásul Kristian is szépen kinyílik előttünk. Néhány perc és egy bólogatásra ingerlő hangszeres szekció a középrészben elég volt ahhoz, hogy régen tapasztalt lelkesedést váltson ki belőlem. Talán utoljára az azóta már földbe állt Magic Circle tudott hasonlót produkálni az első találkozásunkkor, bár ott nagyítóval sem találtam kötekedni valót. A sáskajárással, éhezéssel, elkerülhetetlen kataklizmával fenyegető dal jól megalapozza a hangulatot, aminek folyamán a Day Of Wrathban már veszettül könyöröghetünk szaros életünkért. Ebben a dalban hangzik el a lemez címét szolgáltató Come Day Of Reckoning sor, de azt is megtudhatjuk, hogy a Zebulon refrének terén sem vall szégyent.
Szöveg tekintetében egy latin himnuszra támaszkodnak (Dies Irae), amelynek egy 80 évvel ezelőtti, kevésbé ismert norvág fordítását vették alapul. A háttérbe itt-ott billentyűhang pofátlankodik, de csak azért, hogy misztikumot csempésszen a végeredménybe. Remek dal ez, a versenyt viszont nem veheti fel a lemez első csúcspontjával, a Headstone című tétellel. Lassú, mélabús bevezetése a Veni Domine gótikus andalgását is megidézi, zenei szempontból pedig szintén a svédeket érdemes emlegetni, mivel némi tördelést, progos zakatolást sem sajnálnak tőlünk. A halált itt nem büntetésként, hanem az újrakezdés lehetőségeként vázolják fel előttünk, a remény alig tapintható, de tagadhatatlan jeleként. Ettől függetlenül végig az az érzésem volt, hogy ilyen lehet végigcipelni szakadó inakkal, vérben úszó szemekkel egy közel kivérzett testet az aknamezőn keresztül, hátha sikerül megmenteni a szerencsétlent…
Könnyedséget egyedül a Break Bread With The Dead hoz számunkra a változatosabb tempóival és 5 perces játékidejével, bár ugyanez a szövegvilágára már nem mondható el. Sodró lendületről nem, de bólogatós, magával rántós riffekről beszélhetünk a Where Hands Linger esetében. A lemondó énekdallamok érdekes hangulatot keltenek a zaklatottabb gitárok mellett, a kísérteties harangjátékok, sóhajok és sikolyok pedig újfent a misztikum és sötétség irányába terelik a végeredményt, melyből talán a dal végén felpörgő, hard rockos gitárszóló ad feloldozást.
Ha már a cikk elején megemlítettük a Candlemasst, itt a ideje, hogy előhúzzuk a Solitude Aeturnus kártyát, de nem a zenészek korával való hasonlítgatás végett, mivel a kiadványt záró Deathless során inkább az amerikaiak jutottak többször eszembe. A közel 9 perces monstrum igazi lemez végére való kegyelemdöfés hatalmas refrénnel, belsőséges pillanatokat szolgáltató akusztikus betétekkel és természetesen lassan őrlő, de kegyelmet nem ismerő témákkal. A Headstone mellett ezt emelném ki másodikként minőség tekintetében, de komoly ingadozások azért nincsenek az albumon.
A Zebulon ha nem is teljes erejében, de visszaadott valamit, amit egy ideje hiába keresgélek: a hitet abban, hogy még mindig lehet frisset és erőteljeset alkotni úgy, hogy nem adjuk fel saját gyökereinket. Igazi bizonyíték arra, hogy a 2020-as évek közepén is rengeteg potenciál lehet egy tradicionális, epikus doomban utazó bandában, ha megvan hozzá a kellő szenvedély és őszinteség, meg persze a megfelelő hangszeres tudás…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
