Fekete Zaj: Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról

Ki ne szeretne alkalomadtán álmodozni és néhány sör mellett megbeszélni a valószínűtlent? A „mit tennél, ha egyszer csak megjelennének a földönkívüliek?”-hez hasonló kérdések rendszerint felmerülnek beszélgetésekben. Ennek megfelelően, álmodozó ivócimborákként időnként mi is felröppentettük a költői kérdést valamilyen fesztiválon: „Mit szólnál, ha egyszer csak fellépne a Thy Catafalque?” A helyes válasznak mindig az „álmodik a nyomor” bizonyult, és a legritkább esetben sem számítottunk arra, hogy ezek a mámorittas víziók valóban bekövetkeznek. Az idei Fekete Zaj fesztivál szombati napja után viszont már az sem lepne meg, ha valóban leszállnának valami idegen űrhajók Makón.

Nem véletlenül kerekedett ki minden Kátai rajongó szeme a koncert hírének hallatán, főleg, hogy egyszeri alkalomról volt szó, rengeteg fellépővel, ráadásul Kátai Tamás közreműködésével. Az igaz, hogy Mezolit – Mesék a Thy Catafalque-ról néven rögzítették az eseményt, nem Thy Catafalque koncertként, és az is igaz, hogy Kátai csupán három (plusz egy) dalban lépett színpadra (már ez is szürreális volt számomra), én azonban Thy Catafalque koncertként könyveltem el az élményt, és ezt ne merje elvenni tőlem senki!

Ennek a történelmi jelentőségű ünnepnapnak a Fekete Zaj fesztivál adott otthont, ahol életemben először jártam, és remélem, nem utoljára. A gyönyörű Sástó környéke és maga a Mátra több mint ideális helyszín, első pillanattól kezdve magával ragadott az egész, amire rátett egy lapáttal, hogy tavaly február óta még klubkoncerten sem voltam, nemhogy fesztiválon. Örültem annak, hogy teltházas lett a nap, egészen vérpezsdítő látvány volt ennyi szimpatikus arcot látni, még akkor is, ha este már jókora sorok késleltették az italom beszerzését. A szervezést illetően csak pozitív jelzőkkel tudnám illetni a szombaton tapasztaltakat, Varga Balázs főszervezőnek mindenképpen jár a hatalmas dicséret és gratuláció.

Én csupán a szombati napon tettem tiszteletemet a fesztiválon, ezért csakis arról tudok beszámolni, ám még arról sem teljes egészében, ugyanis a tó környékét is igyekeztem részben feltérképezni, a kilátó tetejéről is meg akartam csodálni a helyszínt, ezért az Ørdøg produkciójából összesen 15 percet láttam. Nem az én zeném, amit ők játszanak, ezért nem is tudok érdemben hozzászólni. Megtehetik majd azok, akik magukénak érzik Vörös Andrásék zenei világát. Hangzás tekintetében teljesen rendben volt az, amit hallottam, a korai időpont ellenére is szép számmal álltak a színpad előtt. Többször is láttam már őket élőben, ahol végignéztem őket, ezért nagyjából sejtettem, mire számíthatok.

A kis színpadon (Osztálykirándulás színpad) fellépő Grace of Kairós trió performanszát azonban teljes egészében megnéztem, mert rendkívüli beleéléssel és szenvedéllyel játszották a post/pszichedelikus/gótikus doom rock muzsikájukat, gyakorlatilag odaszegezve engem a színpad elé. A néhol hipnotikusan repetitív, máskor progresszíven agyafúrt zenéjük élén Susana García de Quirós, jó hangú gitáros/énekesnő hallható, akit Nagy Gábor bőgős és Dulity Kálmán dobos egészített ki, méghozzá kellő súllyal és nem kevés érzéssel. A dobost különösen kiemelném, aki izgalmas és változatos alapokra helyezte a lassú dalokat, miközben a dobverőket és ütőket játék közben észrevétlenül váltogatta. A zenekarnak határozottan van vonzereje, a dalokat csalogatónak éreztem, akármikor megnézném őket a jövőben!

A temesvári Dordeduh fellépését már vártam. Hupogrammos énekes/gitáros és Sol Faur gitáros közös munkássága egészen a Negură Bungetes időkig nyúlik vissza, de a Dordeduh zenekar is több mint tíz éve létezik. Éppen idén adták ki a Har című nagyszerűen sikerült új lemezüket, a fellépésük pedig, ha lehet, még annál is professzionálisabb, meggyőzőbb volt. Kezdem azzal, hogy eszementül jól szólt a produkció, mellbevágó erejű, mégis gyönyörű, nüánszokkal teli koncertjük minden pillanatát kristálytisztán lehetett hallani. A kiválasztott dalok, azok sorrendje, dinamikája, változatossága és fogóssága mérnöki precizitással működött és azonnal hatott az emberekre. A gyilkos riffek ugyanúgy életre keltek, mint a lágyabb, simogatóbb részletek, amihez kellettek a tehetséggel megírt dalok is. Körbenézve, azt tapasztaltam, hogy a megfelelő közönségnek játszott a csapat. Volt, aki meglepetten lépett oda hozzám érdeklődni a banda iránt, szóval szerintem sokakat váratlanul ért az a minőség és magabiztosság, ami a színpad felől áradt. Ugyanakkor a kedvesség és az alázat jellemezte a frontember dalok közötti pár mondatát, vagyis ennél szimpatikusabb képet nem is festhetett volna magáról a zenekar. Ilyen koncertre csak a nagyok képesek, ami sokat elárul a Dordeduh nívójáról és hozzáállásáról.

Minden ünnepélyes csinnadratta nélkül lépett színpadra az első blokk, Dudás Gábor vezénylésével, és már szólt is az Esőlámpás. Még magamhoz sem tértem a révületből, hogy Thy Catafalque-ot hallgatok élőben, már a Kel Keleti Szél dallamai simogattak a számomra legkedvesebb TC lemezről, és alig hittem a fülemnek. Ez volt az a koncert, ahol az első pillanattól az utolsóig az ember kedvenc dalai szóltak az áhított minőségben és kivitelezésben. Minden fellépőre igaz, hogy a lemezen hallottakhoz ragaszkodva, hűen igyekeztek átadni ezeket a gyöngyszemeket, észrevehető módosítások nélkül, hiszen csak így volt értelme. E tekintetben kényeztetve éreztem magam, a zenészek méltósággal és komolysággal nyúltak a dalokhoz, hogy azok úgy szólalhassanak meg, ahogy mindenki fejében éltek. A szavakkal leírhatatlan Köd utánam zárta az első blokkot, majd rövid átszerelés következett, hiszen jött a következő fellépő csapat.

Írhatnám, hogy a három dalonkénti, amúgy elkerülhetetlen átszerelések valamelyest megtörték a koncert flowját, de amint felcsengett a következő dal, ez már semmit sem számított. Főleg akkor nem, amikor maga Kátai Tamás lépett színpadra egy basszusgitárral, amelynek nyakát csaknem letépte, olyan vehemenciával játszott rajta Lédeczy Lamberték társaságában. Tamást a színpadon látni eleve kivételes élmény volt, amit csak tetézett a tény, hogy a legsúlyosabb, legbrutálisabb blokk vette kezdetét. Ha már fellép, gondolhatta Kátai, a legvérmesebb, legkeményebb szerzeményekkel szeretne előállni. A Szamojéd Freskó és a Jura alighanem mindenki fejét tőből lecsavarta; úgy szólaltak meg ezek az opusok, mintha ketrecből életükben először kiszabadult vadállatok lettek volna. Sejtettük, hogy óriási potenciál rejlik ezekben a dalokban élőben, ám ez akkor is egetverő volt. Mi más zárhatta volna a szettet, mint a sok fős társaság nevét viselő Mezolit?

Ezután a hölgyeké volt a főszerep, többek között Horváth Martina és Dudás Ivett személyében, akik az Embersólyom, A bolyongás ideje és a Sirály dalokat adták elő többedmagukkal, méghozzá szívet melengető megvalósításban, csodálatosan. A háttérben kivetítések, a színpadon pedig mágia! Nagy Andrásék blokkjában pedig visszaköszönt a Rengeteg lemez. A Kék ingem lobogó közben a vokál kissé szakadozott, a második szakaszt szinte csak a fejemben hallottam szólni, de ezek az apró gikszerek belefértek. Ez nem a kétszáznemtudomhányadik koncertjük volt együtt, ezt a sok embert először és egyetlenegyszer kellett jól összeállítani. Ugyanakkor, a közönség részeként, én sem foglalkoztam a tárgyilagos elemzéssel, ki akartam élvezni minden másodpercét ennek a megismételhetetlen csodának, úgyhogy az apró technikai gondokról ott és akkor nem voltam hajlandó tudomást venni. Főleg nem egy olyan dal közben, mint amilyen a Kék ingem lobogó. A csodálatos Trilobita volt a következő ajándék, ami után az est számomra legnagyobb fénypontja következett: a Fekete mezők. Ez a kolosszális erőmű egyébként is benne van a rám legnagyobb hatást gyakorolt dalok listájában, élőben először hallani maga volt a fizikai megsemmisülés.

Erre érkezett a Vadak című vadonatúj lemezről a koncert utolsó szakaszában megszólaló Piros-sárga és a Szarvas. A koncertet még további öt szettel kiegészítettem volna, de ezzel biztosan nem voltam egyedül. A hiányérzet abból az irreális vágyból fakadt, hogy az összes többi Thy Catafalque nótát is hallani akartam volna élőben, még akkor is, ha reggelig tartott volna. Ami bizonyos szempontból meglepett, de Tamást valamennyire ismerve, ennek egyáltalán nem kellett volna meglepőnek lennie, az az ünnepélyes körítés szinte teljes hiánya volt. Nem voltak nagy felkonferálások, Tamás nem dobpergés kíséretében lépett színpadra az utolsó blokkban, nem ünnepeltette magát, hanem egy volt a fellépők közül, és biztos vagyok benne, hogy ezt is akarta. Én persze vártam, hogy valaki kiemelje őt, és megkapja azt a tapsot, ovációt és szeretetet, amit megérdemel mindenért, amivel megajándékozta a Thy Catafalque rajongóit. Ez valamilyen formában, szerencsére, meg is történt, hiszen a ráadásban Tamás elszavalta nekünk a Fehérvasárnapot, és ezzel pont került az i-re.

Nagy szavakkal könnyű dobálózni, viszont nehéz kellő súllyal megfogalmazni, mit jelentett ez a koncert sokunknak. Mindemellett a nap során Kátai Tamással is beszélgethettünk, ami számomra kerekké, tökéletessé tette az egész napot. Nem kétséges, hogy a koncertjegy-gyűjteményemet nézegetve egy nosztalgikus, esős napon, ehhez az eseményhez lapozva több időt eltöltök majd, és visszakeresem az augusztus 21-én megélt érzéseket.

Köszönjük a Fekete Zajnak, Kátai Tamásnak és minden fellépőnek:

Bokodi Bálint
Bos Michaela Lilla
Cseh Gergely
Dudás Gábor
Dudás Ivett
Erdélyi Péter
Fogl Botond
Forczek Ádám
Horváth Martina
Kantár György
Katona Rajmund
Kónya Zoltán
Kun József
Lédeczy Lambert
Nagy András
Potkovácz Márk
Rickmann Tadeusz
Szabó Dániel
Szenti Árpád
Szűcs Antal Mór
Varga Krisztián
Vári Gábor
Vasvári Gyula
Vígh Zoltán
Vörös András