Állandó vesszőparipám a progresszív szó elemezgetése a fémzenében. Mi is a progresszív metál vagy rock? Meggyőződésem, rendíthetetlen véleményem, hogy ezt a szót teljesen megalapozatlanul aggatják rá egyes bandákra, valamint a bandák ugyanennyire ok nélkül veszik fel. Egyrészt sokan azt hiszik, hogy a puszta hangszeres fölény elég a progresszív jelző kimerítésére, gondoljunk csak a Dream Theater […]
Tovább »
Fura egy dolgot tapasztaltam a napokban. Vannak olyan lemezek, ahol tíz perc után sem zavaró a monotónia, mivel a témák nagyon jól el vannak találva. Máskor viszont (más hanganyagnál) 2-3 perc után várnám, hogy történjen valami. Tegnap lerajzoltam az érzéseimet a The Howling Void lemezzel kapcsolatban, ami nagyon is működött, működik, és az időnként egyhangú […]
Tovább »
Tekintettel arra, hogy a funeral doomban nincsenek nagy hangszeres futamok, és ének terén sem kell Rippert megszégyeníteni, nem tartozik a nagyon ritka műfajok közé a fémzenék között. Ugyanezen okokból kifolyólag nagyon sok gagyi próbálkozásnak is tanúi lehetünk, és mivel a zenei komponisták sokszor a művészek eszközei helyett a ravaszság eszközeit használják, a gagyiság nem is […]
Tovább »
A Bolt Thrower nyolcadik sorlemeze, a Those Once Loyal nyugodtan, tisztán, de egyben fenyegetően indul. A kezdés igazi Bolt Thrower, ezen nincs mit ragozni. A második szám szólója hatalmas, haverommal olyat headbangeltünk rá, hogy másnap úgy éreztük, hogy leszakad a nyakunk a helyéről. A The Killchain című számnál olyan klasszikus dalok ugranak be, mint a […]
Tovább »
Érdemes rendszeresen olvasni a Fémforgácsot! (Aki nem ért velem egyet, az olvastassa fel magának valakivel; aki igen, az folytassa nyugodtan a most végzett szemtornáját és bocsásson meg nekem ezért a mondatért.) A kezdő axiómát alá is támasztom egy igaz történettel, habár meglehet, hogy nem is lenne szükséges. Történt hajdanán, november közepén egy szép tavaszias estén, […]
Tovább »
Amikor megtudtam, hogy az európai prog. rock/metal egyik zászlóshajója, a lengyel Riverside 2013. január 21-én jelenteti meg ötödik stúdióalbumát, azt gondoltam magamban, hogy valószínűleg megszületett az újév első 10 pontos lemeze. Mindig is szerettem a srácok Porcupine Tree-rokon zenéjét, amelyben többek között találhatók Opeth-es, és Tool-os jegyek is. De mégis mind hangzás, mind ének szempontjából […]
Tovább »
Akár még aggályra is adhatna okot, hogy ez a 2003-ban alakult lengyel zenekar igazi aktivitást miért csak a 2010-es évtől feltűnve mutat – mert közel hét év alatt egyetlen demót és splitet nem neveznék igazán bő termésnek. Mégis reményre adhat okot, hogy az első egész estés albumuk, a 2010-es Child Of Hell után itt van […]
Tovább »
Azt hiszem, az eddigi írásaimból kiderült, hogy a progresszív rock/metal stílus a szívügyem. A prog. műfajnak is ezernyi árnyalata, alfaja létezik, melyek közül mindegyikben találni kimagasló, és kevésbé értékes előadókat, kiadványokat. Érdekes módon én anno nem egy Dream Theater, vagy egyéb külföldi banda lemezének segítségével ismerkedtem meg a stílussal, hanem a Nemesis (egy ideje már […]
Tovább »
Kérem, készítsék be kedvenc kavicsaikat. Akinek nincs, az nyúljon bátran a divatos virágcserépbe egy maroknyiért (persze csak akkor, amikor a kedves felesége éppen másfelé pásztáz éles tekintetével), vagy ha ez kivitelezhetetlen, akkor nyugodtan szedhet a födém, lábazat, vagy a szomszéd óljának betonjából egy méreteset, mert kövezés lesz hamarosan. Az áldozat én leszek. Az ok, ami […]
Tovább »
Ha a francia Carcariass nevéből kivesszük a „ria” szót/betűket, akkor máris megkapjuk a legendás angol death bandát, akik az újjáalakulásuk óta első nagylemezüket tervezik kiadni idén. Pedig nem a Carcass miatt lettek Carcariass, hanem a Nagy Fehér Cápa, azaz latinul: Carcharodon Carcharias ihlette a zenekarnevet. Annyi közük azért van a britekhez, hogy ők is death […]
Tovább »
