Épp a napokban hallgattam egy albumot, ahol az előadók laza 33 évet hagytak ki a bemutatkozásuk után, így néhány év várakozás már nem is tűnik soknak egy-egy lemeznél, persze egy rajongó szemszögéből minden perc katasztrófa. A skót Cnoc An Tursa esetében ez a türelemjáték nyolc évig tartott, ami zeneipari léptékkel mérve már majdnem felér egy kisebb halállal. Szerencsére a srácok nem a kihalás útját választották, hanem visszatértek a ködös felföldről, hogy A Cry For The Slain címmel április 24-én az arcunkba tolják mindazt, amit a hazájuk folklórjáról és a sötét, esőáztatta legendákról tudni érdemes.
Aki ismeri a 2013-as The Forty Five lemezüket, az tudja, hogy nem a vidám kocsmai mulatós folk metalt tolják, hanem a karcosabb, black metallal átitatott, epikus vonalat. A promóciós szövegek ígérete szerint most visszakanyarodnak a gyökerekhez: kevesebb szintetizátoros maszatolás, több gitárközpontú zúzás. Ez mindenképp jó hír, főleg ha olyan témákat dolgoznak fel, mint a The Caoineag (a felföldi banshee, aki nem éppen altatódalokat dúdol), vagy a Cailleach And The Guardians Of The Seven Stones, ahol a tél istennője kalapálja formára a tájat. Mindehhez Robert Burns költészete szolgáltatja az irodalmi aláfestést, ami azért valljuk be, ad egyfajta bájosan morbid eleganciát az egésznek.
A hangzásért az a Jaime Gomez Arellano felelt, aki a Paradise Lost vagy a Primordial lemezeinél már bizonyította, hogy érti a dolgát, ha mélységet kell adni a hangjegyeknek. A borító pedig Olga Kann munkája, aki vizuálisan is megteremtette azt a miliőt, amiben a Szürke Ember (Am Fear Liath Mòr) kerget minket a hegygerincen. Ha hiányzik a Saor vagy a Winterfylleth hangulata, és szereted, ha a történelemóra mellé kapsz egy tisztességes adag torzítást is, akkor ezt a dátumot érdemes feljegyezni.
.jpg)
