A 80-as években a thrash metal kinyújtotta kiszáradt nyelvét, ráhelyezett egy marék drogot, amitől aztán úgy bepörgött, hogy ember legyen a talpán, aki képes lehet megszámolni, hány banda követte ezt a vonalat. A népszerűsége csúcsán szinte minden nemzet kivette a részét ebből a tortaszeletből, így nem maradhattak ki az egyébként néha igencsak alábecsült színtérként […]
Tovább »
Miután következő év áprilisában Hetfield visszatért, a korábbi dalkezdeményeket félretette a csapat és egy teljesen új anyagon kezdett dolgozni, amely végül St. Anger címmel jelent meg. A lemez bizonyos szempontból visszakanyarodás a régi Metallica zenei világához, ugyanakkor előrelépésnek is tekinthető. Lars Ulrich ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Tettek egy hatalmas kört, és most értek vissza a kör elejére„. Sokan kifogásolták a lemez hangzását, főleg a pergődobét. A gitárszólók teljes mértékben hiányoznak, ez a Metallicától teljes mértékben szokatlan volt eddig. Mindezek ellenére az album sikeres lett, a Billboard listán első helyezést ért el. Az album basszus részeit a lemez producere Bob Rock játszotta fel, ám hamarosan megtalálták új basszusgitárosukat Robert Trujillo személyében. Trujillo tudása megkérdőjelezhetetlen, a Sucidal Tendencies-ben már letette az asztalra, azt, amit kell, de Mike Muir, és az Infectious Grooves-ban is dörgette a négyhúrost. Valamit Ozzy bácsi mellett is lenyomott cirka nyolc évet.
A St. Anger koszos nyersessége sok régi Metallica rajongót visszahozott a csapatnak. Sokan még azt is mondták, hogy megcsinálták a Mastert Of Puppets, vagy az …And Justice For All folytatását. Ez a lemez a Metallica eddigi legnehezebben befogadható, legsúlyosabb alkotása. Eddigi lemezeihez képest jóval agresszívabb, súlyosabb lett. Az album 11 dalának felépítése nem túl bonyolult, a szövegek, refrének is mondhatni, primitíven egyszerűek. Néhányról ordít, hogy James elvonója ihlette őket. Leginkább a durva és merészebb ritmusváltásokra koncentráltak, mintsem slágereket írjanak. Ez sikerült is nekik.
A Metallica budapesti koncertjéig már csak szűk két hónapot kell várnunk, jelen hírünk tárgya azonban James Hetfield színészi pályájáról szól. A Zac Efron főszerepében megtestesített Ted Bundy ellenfeleként, azaz Bob Hayward nevű rendőrtiszt szerepében bukkan fel a mozikban a népszerű frontember. A sorozatgyilkosról szóló film címe Extremely Wicked, Shockingly Evil, And Vile, és jelenleg is forgatják, ezért megjelenési időt még nem tudunk nektek mondani.
A filmet Joe Berlinger rendezi, aki társrendezője volt a Some Kind of Monster című Metallica dokumentumfilmnek is. A James Hetfield által megformált veterán karakterről azt lehet tudni, hogy ő volt az, aki 1975-ben először tartóztatta le Ted Bundyt, miután az autójában betöréshez szükséges kellékeket fedezett fel, ám bölcsen sokkal rosszabbat feltételezett róla.
Berlinger a következőket fűzte hozzá:
„Mivel több száz órát töltöttem együtt James Hetfielddel, láttam, milyen erőteljes és karizmatikus személyiség. Egyszerűen természetesnek gondoltam, hogy ugyanezt a kisugárzást képes lesz átadni egy drámai szerepben is, szóval, amikor elvállalta a melót, majd kibújtam a bőrömből örömömben.”
A 80-as évek a glam és a thrash metal időszaka volt, azt hiszem ezt a lemezeladások tekintetében teljesen biztosan állíthatjuk. Azonban, ahogy a 70-es évek végén kínhalált halt, sőt, gyakran önmaga paródiájává vált a hard rock, úgy vérzett ki ez a két műfaj is az évtized végére, főleg egy új vetélytársnak, a grunge […]
Tovább »
Az alábbiakban megnézhetitek a Deluxe Box Set James Hetfield által bemutatott videóját, illetve a Disposable Heroes új változatát, valamint a The Thing That Should Not Be egy korabeli koncertfelvételét.
A brazil Sepultura a 80-as évek thrash hullámának egyik legerősebb, legbetegebb zenekaraként kezdte pályafutását olyan klasszikusokkal, mint a Schizophrenia, a Beneath The Remains és személyes kedvencem a korszakból, az Arise. Kő egyszerű, mondhatni bunkó zenéjük és lendületük úgy tört előre, hogy azt mindenki megemlegette, bizonyítva a tényt, hogy a […]
Tovább »
Be kell valljam, sosem voltam egy nagy thrash metal rajongó annak ellenére sem, hogy a legismertebb bandák bizonyos dalai gyakran megfordulnak a lejátszómban. Ez azt jelenti, hogy néhány dal erejéig életképes nálam a legtöbb zenekar, utána a gyakorlatilag ismétlődő fordulatoktól, nyakatekert gitárszólóktól és dühös, nyálfröcsögős szövegköpködéstől gyorsan elegem lesz az egészből. Hiába nem […]
Tovább »
