Sólstafir – A dobos álláspontja

A múlt hónapban a Sólstafir zenekar kiadott egy hivatalos közleményt Guðmundur Óli Pálmason dobos távozásával kapcsolatban, most azonban maga a dobos tett egy nyilatkozatot a szomorú történtekről, ezért úgy gondoltuk, megosztjuk veletek az érem másik oldalát is.

„Már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy az interneten bejelentettem a kényszerű távozásomat a Sólstafirból. Egy olyan bejelentés volt ez, amelyet egy fél éven keresztül halogattam annak a reményében, hogy meg tudjuk oldani a problémákat. Annak is több mint egy hónapja már, hogy Erin Lynch, a zenekar menedzsere, megosztott egy ellenközleményt a stockholmi otthonából, amelyben (azon kívül, hogy még a nevemet is elírta) azzal vádolt, hogy puszta rosszindulatból írtam meg a nyilatkozatot. Ugyanakkor azt ígérte, hogy megkapom a nekem járó részesedést a zenekarból, és hogy soha nem is szándékoztak másképp cselekedni. Ez szöges ellentéte annak az egyetlen hivatalos kommunikációnak, amelyet a banda hajlandó volt felém továbbítani az ügyvédjükön keresztül, egy levél formájában. Ebben az áll, hogy miután január 19-én „elhagytam” a zenekart, semmilyen fizetségre nem vagyok jogosult. A szerzői jogdíjakból és a kiadó által eladott lemezek után kapok ugyan részesedést — amelynek semmi köze a bandához, mert az ilyesmi a STEF, GEMA és ehhez hasonló copyright intézményeken megy keresztül —, csakhogy ez mind aprópénz. A zenekar több tízezer eurónyi merch cuccot ad el minden egyes turnén. Ebbe beletartoznak mindazok a termékek, amelyeket én magam terveztem, valamint a kiadótól kapott CD-k és vinilek, amelyek értékét levonják a jogdíjakból, többek közt az enyémből is, amennyire én tudom.

Erin közleménye a passzív agresszió tökéletes példája, amikor azt írja, hogy „Guðmundur már nem tagja a zenekarnak. Ennek egy rendkívül mély, személyes konfliktus az oka, amely a banda mindhárom megmaradt tagját érinti, és ezen nem lehet változtatni. Ezt ő maga is nagyon jól tudja.” Hogy mit tudok, és mit nem tudok, az teljesen mellékes. Mindez nem más, mint megtévesztés, hogy az egész úgy hangozzon, mintha én már régóta tudatában lennék azoknak a történéseknek, amelyek állítólag ehhez a szakadékhoz vezettek köztem és a banda között. Ezzel engem tesznek felelőssé a történtekért, ami viszont nem felel meg a valóságnak. Semmilyen mély személyes konfliktus nem volt köztünk, amiről tudnom kellene, amíg meg nem kaptam az e-mailt január 19-én. Aztán Erin úgy ír, mintha ő maga is a zenekar tagja lenne: „Ha úgy éreznénk, hogy lenne bármilyen módja is annak, hogy rendbe hozzuk a történteket, és folytassuk tovább Guðmundurral, akkor azt minden további nélkül megtennénk — mint ahogy azt minden erőfeszítésünkkel meg is próbáltuk.” Ez megint csak hazugság. A zenekar semmit sem próbált tenni azért, hogy a dolgok rendeződjenek. Ami azt illeti, Aðalbjörn válasza azon kérésemre, hogy beszéljük meg a dolgokat, az volt, hogy mindannyiunknak térre, távolságtartásra, csendre van szüksége, és arra, hogy befejezzünk mindennemű kommunikációt. Más szóval, csak a szőnyeg alá akarta seperni ezt az egész szarságot, még csak beszélni se akart róla.

_ELVALASZTO_

Míg a 2015. május 13-án tett ajánlatom a bandának, hogy intézzük el a dolgokat bíróságon kívül, válasz nélkül maradt, az egyetlen „kommunikáció” irányomban mindössze egy levél volt az ügyvédjüktől június 16-án, majd még egy 25-én, amelyben választ ígértek az ajánlatomra még azon a héten. Válasz azóta sem érkezett. Az egyetlen más jellegű kommunikáció Svavar Austmann Trasusason otromba üzenetei voltak, amelyeket édesanyámnak címzett a Facebookon. A szüleim nyugdíjasok, és a lehető legrendesebb emberek, akikkel valaha találkoztál. Egyébként kölcsönadtak nekem annyi pénzt, amennyi fedezi a jogi költségeket, mivelhogy nem jutottam bevételhez, amióta kikényszerítettek a zenekarból. Semmi szükség arra, hogy ilyen alantas módszerekhez folyamodjon a zenekar, ennyire személyessé téve a dolgot.

Savar üzenete tele volt hazugsággal és eltorzított tényekkel, és ezek nem az első hazugságok, amelyeket a banda elterjesztett rólam. Láttam már Svavar egyéb üzeneteit is, amelyeket ő maga küldött olyan embereknek, akik az én pártomat fogják. Sőt, még egy görög rajongó is elmondta nekem, hogy amikor februárban felőlem érdeklődött a bandától, egy görögországi fellépés után, azt a választ kapta, hogy azért nem turnézom velük, mert elmebajos vagyok. Meglehetősen furcsa az, hogy olyan emberek, akik az alsó tagozatnál több iskolával nem büszkélkedhetnek, engem elmebajosnak diagnosztizálnak, abból kiindulva, hogy a bandából való kiválásomat követően két pszichiátert is felkerestem. Mindketten csak depressziót állapítottak meg nálam, viszont a körülményekhez képest elég jól viselem a dolgokat. Ellenben azt elmondhatom, hogy az elmúlt fél év iszonyúan megterhelő volt számomra és mindazok számára, akik közel állnak hozzám. A legrosszabb az egészben mégis az, hogy elvesztettem a barátaimat, mert ők úgy döntöttek, hogy a megmaradt tagok közti üzleti kapcsolat fontosabb a barátságunknál. Annak ellenére döntöttek így, hogy ők pontosan ismerik az egész történetet, és azt is tudják, hogy jelenleg nem kapom meg az engem megillető részesedést ebből az üzletből. Ez egy álszent állásfoglalás egy olyan szervezet részéről, amelyet egy évtizeden keresztül, minden tőlem telhető módon, segítettem, népszerűsítettem, és amelynek a mottóját körülbelül úgy lehetne lefordítani, hogy „bánjatok egymással tisztességesen.”

Szeretném hangsúlyozni, hogy a barátaim közül senki, aki ismeri az egész történetet, nem támogatja a zenekar álláspontját, kivéve azok, akik üzleti kapcsolatban állnak a bandával (ahogyan az egyikük mondta: nekem magamra kell gondolnom). Szóval, egy percig se hidd, hogy a zenekar többi tagja azért hallgatott, hogy engem védelmezzen. Épp ellenkezőleg. Persze én sem vagyok szent, elkövettem a magam hibáit, de vállalom a felelősséget a tetteimért, és tudom, mikor kell bocsánatot kérnem, ha elkövettem valamit.

Én abszolút mindent megtettem, ami módomban állt, hogy egyezségre jussak a többiekkel, de a türelmem félévnyi próbálkozás után elfogyott, mivel a zenekar még csak tisztességes válaszra sem méltatott, azt leszámítva, amit már korábban említettem. Tehát számomra nincs más hátra, mint közöljem veletek, hogy az ügyet kénytelen vagyok bíróság elé vinni, azért mert a közreműködésem nélkül használják a Sólstafir nevet, azért mert az eladott termékek után nem kapok részesedést, valamint rágalmazásért és valószínűleg a felszerelésem eltulajdonításáért is. (Január vége felé, az utolsó közös fellépésünk után Németországban hagytuk a felszereléseinket, mivel úgy volt, hogy ugyanazt a sofőrt alkalmazzuk az azt követő Európa-turnén is néhány nappal később. Mint tudjátok, azt a turnét már akaratom ellenére ki kellett hagynom, és a repülőjegyemet is törölték a tudtomon kívül. Azóta sem láttam a felszerelésemet, és amikor annak hollétéről érdeklődtem, a banda újfent nem válaszolt. Azonban láttam képeket a helyemre beugró dobosról, amint az én dobcuccomon játszik.) Miután ez a balhé elkezdődött, azt is megtudtam, hogy Aðalbjörn a tudtom nélkül a saját nevére íratta azokat a korai dalokat, amelyeket mind együtt alkottunk. Ezt pedig nyugodtan fel lehet tenni arra a listára, amellyel a bírósághoz fordulok.

A rajongóknak pedig bocsánatkéréssel tartozom, amiért ilyen lépéshez folyamodom, hiszen a legkevésbé sem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog. Nem állt szándékomban befeketíteni a zene okozta élményeiteket, sem sárba tiporni a Sólstafir nevet. De sajnos nem én vagyok a kormányos, nem én vezettem ezt a hajót egyenesen a bírósági perek szikláinak, más emberek tették, amíg én megpróbáltam nyugodtabb vizekre evezni. Ezt ne feledjétek!

Guðmundur Óli Pálmason”