Mi van akkor, ha az elalvás nem a várva várt megnyugvást hozza el, hanem egyenes utat jelent a tudatalatti legsötétebb, legkellemetlenebb bugyraiba? Ezt a meglehetősen nyugtalanító kérdéskört járja körbe a philadelphiai IATT legújabb, filmes léptékű konceptalbuma, amely az ébrenlét, az illúziók és az öntudatlanság közötti hajszálvékony mezsgyén egyensúlyoz.

A 2008 óta aktív formáció nem ma kezdte a progresszív extrém metal határainak feszegetését. Zenéjükben a „blackened” agresszió és a sebészi pontosságú technikai tudás elegánsan keveredik jazzes beütésekkel, klasszikus zenei hangszerelésekkel és egy olyan súlyos atmoszférával, ami garantáltan távol tartja a békés álmokat. Az Etheric Realms of the Night címet viselő, 48 perces és hét tételt felvonultató pszichológiai utazásuk május 8-án landol a Black Lion Records istállójából.

A lemez első meghallgatható tétele a Drift Away. Ez a dal akusztikus textúrákkal és légies fuvoladallamokkal kecsegtetve, a súlytalanság hamis illúziójával ringatja álomba a gyanútlan hallgatót – mielőtt a rákövetkező tételek (mint az alvásbénulás fojtogató mozdulatlanságát megzenésítő To Lie Beneath, vagy a tiszta káoszba forduló Pavor Nocturnus) kegyetlenül rá nem rúgják az ajtót az emberre.

A kvartett (Jay Briscoe – basszus/ének, Joe Cantamessa – szólógitár, Alec Pezzano – ritmusgitár/nagyzenekari hangszerelés, Paul Cole – ütősök) ráadásul nem éri be a puszta zenei nyomasztással: a lemezhez egy összefüggő videósorozat is készül, hogy vizuálisan is maradéktalanul lerántsanak minket ebbe az ellenséges álomvilágba.

Létezik egy elmélet az asztrofizikában egy bizonyos sötét anyagról, amelyből a fekete lyukak formálódnak – ezt nevezik holeumnak. Pontosan ebből a kozmikus, felfoghatatlanul súlyos koncepcióból merít ihletet az alicantei The Holeum, amelyet 2014-ben hívtak életre a spanyol underground sokatpróbált alakjai (többek között a NahemaH és a Demised egykori tagjai).

A formáció nem a hagyományos utakat járja: zenéjük a kísérletezős death/doom, a poszt-metal és a melankolikus, dallamos fémzene határvidékén egyensúlyoz. Hamarosan le is zárják a karrierjük első nagy szakaszát egy trilógia befejező akkordjaként. A március 20-án érkező harmadik nagylemez, az Ensis felvezetéseként most bemutatták az utolsó előzetes dalt, az Esoteric Futuristic Visions-t, amelyhez egy szöveges videó is készült. A tétel remekül illusztrálja a csapat zenei vízióját, ahol a súlyosság nem egy helyben toporgó dagonyázást, hanem előremutató lendületet jelent.

A fagyos saskatchewani prérin és az elhagyatott kanadai szellemvárosok pusztulatában fogant a Northern Graves ötlete, amely eredetileg Damian Smith (Altars of Grief) szólóprojektjeként indult. A bázisát időközben a texasi Houstonba áthelyező, és többek között a Wills Dissolve tagjaival teljes zenekarrá bővülő formáció április 17-én hozza ki első nagylemezét Derelict Heart címmel, a Meuse Music Records gondozásában.

A lemez koncepcióját Andrew Suknaski kanadai költő munkássága, a véget nem érő telek és a vidéki elnéptelenedés ihlette. A természet erői ráadásul nem csak papíron voltak jelen: a felvételek pont akkor kezdődtek, amikor a pusztító Beryl hurrikán lecsapott Houstonra, így a vihar szó szerint rányomta a bélyegét a blackened doom metal anyag atmoszférájára.

Hosszú hibernáció ért véget: az első, kifejezetten beteges atmoszférájú trilógiája után hét évnyi hallgatásba burkolózó Mylingar ismét feltört a mélyből. A formáció (amely az internetes archívumok okoskodásaival ellentétben továbbra is makacsul ragaszkodik a teljes névtelenséghez és a földrajzi behatárolhatatlansághoz) április 17-én indítja útjára legújabb, háromrészesre tervezett rémálmának első felvonását. Az Út címet viselő negyedik nagylemez az Amor Fati Productions égisze alatt lát napvilágot CD és vinyl formátumban.

A zene maradt ugyanaz a bűzös, gonosz és disszonanciába hajló death/black metal, amivel annak idején felhívták magukra a figyelmet. A fojtogató és morbid összképet a zenekar védjegyének számító embertelen vokálok uralják, így a végeredmény továbbra is a káosz, a halál és a kénkő fojtogató szagát árasztja. A lemez leírása sem veszi le a hurkot a nyakunkról: az Út egyáltalán nem tömegcikk, sokkal inkább a szonikus erőszak egyfajta szelepe, ahol a józan észt, a morális gátakat és a rendet kíméletlenül sárba tiporja négy beteg elme. Ha ezek alapján mégis szimpatikussá válik a dolog, akkor első meghallgatható dalukkal már tehettek egy próbát.

A kortárs post-hardcore, screamo vonal egyik meghatározó zenekara az amerikai Portrayal of Guilt. Az austini fiúk április 24-én, a Run For Cover Records kiadásában negyedik sorlemezüket …Beginning of the End címmel. Az album címe kissé különösen csenghet, hiszen a banda minden kiadványát egy új kreatív kezdetként kezelte, ami kevesebb, mint egy évtizedes fennállásuk alatt folyamatosan megújult. Ez a lemezük nyolcévnyi folyamatos kísérletezés és fejlődés eredményeként jött létre. Kedvcsinálóként Ecstasy, valamint Human Terror dalaik videóval ismerkedhettek meg róla.

Portrayal of Guilt – …Beginning of the End
(Run For Cover Records)

1. Backstabber
2. Human Terror
3. Heaven’s Gate
4. Under Siege
5. Ecstasy
6. Death From Above
7. God Will Never Hear Me
8. Chamber of Misery Pt. IV (feat. Slim Guerilla)
9. Total Black
10. Object of Pain
11. The Last Judgement

Red Goliath címmel tette közzé újabb klipjét az Archspire. A kanadai brutal tech-death metalos zenekar, akik nem mellesleg önmagukat a ”világ leggyorsabb zenekarának” nevezik, április 10-én adja ki új nagylemezét Fast to Die címmel, aminek ez már a harmadik klipje.

„Volt már olyan, hogy nagyon-nagyon akartál valamit, de az egyszerűen nem létezett, vagy megvalósíthatatlannak tűnt?” – teszi fel a kérdést Dean Lamb gitáros. „Mint például a forró, szénsavas kávé, vagy az alsónemű, ami nem nyomja ki a hátadon a hájat két extra fenékpofaként? Pontosan így éreztünk mi is, amikor a Red Goliath című számunkat írtuk! Olyan lehetetlennek tűnt, mint egy hetedikes matekpélda. De valahogy, a Sátán kegyelméből mégis sikerült megírnunk a világegyetem leginkább kanapén ugráltató, szuperszonikus-tech black metal dalát. Bízunk benne, hogy ti is annyira fogjátok utálni ezt a gonosz szerzeményt, mint mi!”

Tíz év nagy idő, különösen, ha egy olyan zenekarról beszélünk, amelyik eleve száműzte a hathúros gitárokat a próbateremből, nehogy véletlenül valami hagyományos riffelés megzavarja a gondosan felépített világfájdalmat. Az atlantai Dead Register pontosan ezt az utat járja: kizárólag vastag basszusokra, szintetizátorokra és egy komor bariton énekre építkezve nyomasztják a poszt-metal és a dark/gothic rock metszetében mozgó hallgatóságot. Május 22-én az AVR kiadó égisze alatt az első komolyabb mérföldkövük, a 2016-os Fiber kap egy tízéves, felpimpelt újrakiadást.

A Fiber (10th Anniversary Deluxe Remaster) a sajtóanyag meglehetősen költői megfogalmazása szerint „újra fizikaivá teszi az emlékezetet”. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a M. Chvasta, Avril Che és Chad Williams által annak idején minimális utómunkával, szinte élőben rögzített sávokat alaposan leporolták. A remasterelés ráerősített a mélyfrekvenciákra és a letisztultságra, de bölcsen meghagyták benne azt a fojtogató atmoszférát, ami miatt az ember önként vonul be egy ablaktalan szobába a lemez hallgatása közben.

A dalok – mint a rituális lüktetésű címadó, vagy a fizikai fájdalommal határos súlyú Grave – továbbra is a szikár, hipnotikus ismétlődésekre és a komor őszinteségre építenek, mindenfajta felesleges zenei bűvészkedés nélkül. A jubileumi kiadás végére bónuszként egy 2016-os keverőpultos koncertfelvétel, a Reverse is felkerült, mintegy lezárva a formáció első korszakát.

Costa Rica manapság meglepően termékeny talaj, ha rothadó fémzenéről van szó. Ezt hivatott bizonyítani a 2020-ban alakult Candarian is, akik április 27-én hajtják végre a hallgatóságon a Trepanación (azaz Koponyalékelés) című bemutatkozó nagylemezüket. A Christopher (gitár), Jose Pablo (basszus/ének), Pablo (dob) és Felipe (gitár) alkotta négyes a korai ’90-es évekbeli old-school death metalját játszák.

A promós anyag persze szokás szerint „érett dalszerzésről és fölébe emelkedő atmoszféráról” áradozik, de a lényeg, hogy ez egy tisztességesen sárba forgatott, gore- és horrortémákkal operáló barlangi mészárlás. A hangzás és a zene pont olyan barátságos és letaglózó, mint Grant Hatfield meglehetősen naturalista borítóképe.