A gael nyelvvel való ismerkedés általában két fázisból áll: az első a csodálat, hogy milyen ősi és misztikus, a második pedig az agyvérzés közeli állapot, amikor megpróbáljuk kiolvasni a leírt szavakat. A Corkból származó ír duó, a Crá Croí (ejtsd: Craw Kree, mintha egy varjú próbálna krákogni, miközben mogyorót rágcsál) szerencsére a zenei világban nem a nyelvtörőkkel, hanem a hangulatteremtéssel operál. Nevük jelentése „szívfájdalom” vagy „a lélek gyötrelme”, ami lássuk be, egy post-punk/goth formáció esetében legalább annyira kötelező elem, mint a fekete szemceruza vagy a színpadra csempészett ködgép.

Harmadik kislemezük, a Feeding The Fear a napokban jelent meg, és tovább építi azt a borongós, szirénákkal és torzított gitárokkal teli világot, amit az előző megjelenéseikkel (Radiation Romance, Fires At Dawn) már elkezdtek alapozni. A zenekar saját magát szerényen csak „a káosz költőinek” nevezi – amiért egy irodalomtanár talán szemöldököt ráncolna, de a Joy Division, vagy a Type O Negative rajongói valószínűleg elégedetten csettintenek. A dal a bizonytalanságról, a félelemmel való szembenézésről szól, mindezt egy olyan sötét atmoszférába csomagolva, ami tökéletes aláfestés ahhoz, ha egy esős kedd este úgy döntünk, hogy világfájdalmat érzünk a kanapén.

A duó jelenleg sem tétlenkedik, hiszen gőzerővel dolgoznak a 2026-ra ígért debütáló nagylemezükön, melynek címe Tá brón orm lesz. Ez magyarra fordítva annyit tesz: „szomorúság van rajtam” (vagyis: szomorú vagyok). Ez a fajta nyelvi puritánság és érzelmi közvetlenség kifejezetten üdítő a sokszor túlgondolt koncepciók tengerében. Ha szereted a Fields Of The Nephilim epikus melankóliáját, vagy a Héroes Del Silencio drámaiságát, érdemes adni nekik egy esélyt, mielőtt a bánat végleg rátelepszik a mindennapokra.

A Behemoth közzétette Nomen Barbarvm című újabb tematikus videóját, ami legutóbbi albumukról,  a The Shit Ov God-ról való. A Dariusz Szermanowiczr rendezte apokaliptikus videó mélyen szimbolikus elemeket tartalmaz, beleértve az okkult hagyományokra való utalásokat és a vallási ikonográfia szándékos felforgatását, ami erősen összhangban áll a Behemoth művészi küldetésével.

„„Ahogy beszélek, úgy teremtek” – mondta Crowley “Do what thou wilt” (Tedd, amit akarsz) című dala – csak épp kicsit más szavakkal? Ez az ötlet lett a Nomen Barbarvm dalszövegének vezérmotívuma, amely vitathatatlanul az egyik legdallamosabb, mégis mélyen groove-vezérelt szám, amit a Behemoth valaha is készített. Mindjárt élőben is próbára tesszük a közelgő turnénkon.

Rendkívül büszkék vagyunk rá és a hozzá készült klipre is, amelyet most is a Group 13-mal együttműködve készítettünk. De már tudjátok, mit jelent ez a kombináció – megalkuvás nélküli minőség és egy olyan üzenet, művészeti vízió, amely semmivel sem nem köt kompromisszumot!” – mondta Nergal új klipjük kapcsán.

Sokan hiszik azt, hogy a black metalhoz elengedhetetlen kellék a havas fenyves, a láncing és a középkori fegyverarzenál, amivel maximum a hátát vakarja meg az ember, ha viszket a sok pózolástól. Pedig a sötétség nem csak az erdő mélyén lakozik, hanem a húgyszagú metróaluljárókban, a szürke betonfalak között és a városi lét elidegenedett magányában is. Ezt a kevésbé romantikus, de annál húsba vágóbb, modern valóságot ragadja meg a londoni Unmother zenekar, akik nem a természet lágy ölén, hanem a metropoliszok zajában keresik a megváltást – vagy inkább a pusztulást.

Második nagylemezük, a State Dependent Memory február 20-án érkezik a Fiadh Productions gondozásában, és garantáltan nem a vasárnapi természetjárók kedvenc aláfestő zenéje lesz. A Lay Down The Sun című 2021-es debütálás után a csapat most még mélyebbre ás a városi rothadásban. Itt nincsenek mitológiai lények vagy pásztori idillek, csak belső diszlokáció, szociális erózió és morális hanyatlás. A hangzás sűrű, fojtogató és konfrontatív, mint a szmog egy londoni reggelen: a hagyományos fekete fém találkozik a post-metal feszültségével és némi kísérletező zajjal.

A mikrofonnál jelentős változás történt: a vokálokért ezúttal V. (VOAK) felel, aki új kifejezésmódot – vagyis inkább új árnyalatú szürkét – visz az összképbe. A doboknál a megbízható iparos, Krzysztof Klingbein biztosítja a stabil alapokat, hogy a szerkezet ne dőljön össze a súly alatt. Külön ínyencség (vagy szentségtörés, nézőpont kérdése), hogy a banda nem riadt vissza a műfaji határok feszegetésétől sem: a lemezen helyet kapott egy Odos 55 feldolgozás is (Attiki Victoria), ami eredetileg egy görög synthwave formáció dala. Hogy ebből mit hoztak ki fekete fémbe oltva, az mindenképp megér egy hallgatást. Aki szereti, ha a zene nem elringat, hanem arcon csap a beton keménységével, az vésse be a naptárba a dátumot.

Február 13-án adja ki új anyagát a hardcore punkban utazó budapesti Hit By A School Bus nevű formáció. Az új év első hétvégéjén forgattak videoklipet a friss dalcsokor egyik szerzeményéhez, ez a Fast Bastard. A zenekar úgy jellemzi a dalt, hogy megpróbálják kiadni benne az elmúlt évek során az emberekbe táplált összes pszichózist, legyen szó háborúról, békéről, uszításról. Hangulatos forgatás lehetett, az biztos, a banda pedig reméli, hogy a csordavokál eljutott egészen a várig!

Azt hiszem, mindenkinek megvan az a kép, amikor egy fárasztó nap után lehuppan a gép elé, és csak céltalanul bolyong valami virtuális térben, miközben a valóság szürkesége lassan felemészti a szoba sarkait. De elvihet minket a tévhitek és mesebeli boldogság világába bármilyen médium. A céltalanság és a digitális eszképizmus furcsa elegye ez, amit a holland epic black metalos Saille zenekar most egészen konkrét formába öntött. A srácok ugyanis nem elégedtek meg annyival, hogy öt év hallgatás után visszatérjenek, de a Deception of Decadence című friss dalukhoz egy olyan videoklipet rittyentettek, ami egy 3D-s videojáték stílusában készült, telepakolva a korábbi lemezeikre utaló rejtett szimbólumokkal.

A vizuális játékosság mögött azonban komor tartalom húzódik. Jesse Peetoom frontember elmondása szerint a dal a belső sötétséggel, a fájdalommal és az identitás lassú elvesztésével vívott harcot festi le. Ez a fajta egzisztenciális mélyrepülés vezeti fel a február 13-án megjelenő Forebode című nagylemezt. A korábban belga gyökerekkel is rendelkező, mára teljesen hollanddá vált csapat bevallott célja, hogy visszakanyarodjanak az első három albumuk atmoszférikusabb, vizuálisabb világához. Ehhez érdekes szerkezetet választottak: a korong négy új dala mellé újravették Haunter Of The Dark című darabjukat, valamint az Eater Of Worlds bővített verzióját.

A fizikai kiadásra vadászók (vagyis a gyűjtők és a megszállottak) még három élő felvétellel is gazdagabbak lesznek. A hangzásért a gitáros Reinier Schenk felelt, a maszterelés pedig Norvégiában zajlott, így a Carach Angren vagy a Dimmu Borgir hívei dörzsölhetik a tenyerüket: epikus, szimfonikus elemekkel tarkított fekete fémre lehet számítani, ami pont ideális aláfestés lesz a februári latyakos időjáráshoz.

Aleister Crowley híres törvénye, a „Tégy, amit akarsz, lesz a Törvény egésze” a hétköznapok szintjén a legtöbbünk számára maximum annyiban merül ki, hogy a saláta helyett mégis a zsíros falatokat részesítjük előnyben este tízkor, majd másnap bűntudattal ébredünk. A valódi Akarat, a Thelema filozófiája ennél azért keményebb dió, amibe könnyen beletörhet az óvatlanok bicskája. A görög Decipher legénysége azonban nem az óvatosság világában, hanem a fekete fém oltárán áldoz, és úgy tűnik, nekik megvan a kellő elszántságuk ahhoz, hogy a ΘΕΛΗΜΑ (Thelema) címmel ellátott új nagylemezükkel folytassák a két éve megkezdett, igencsak ígéretes utat. A friss anyag valódi, összefonódó dalcsokorként érkezik, amiről már a borítókép hasonlósága is tanúskodik.

A bemutatkozó Arcane Paths to Resurrection már jelezte, hogy itt nem a sufni-tuning kategóriában versenyeznek. A március 20-án érkező folytatás pedig tovább mélyíti a barázdákat. A görög black metalnak mindig is volt egy sajátos, összetéveszthetetlen íze: kevésbé a norvég mintára vett kásás zajmassza, sokkal inkább a dallamok és a riffelés patikamérlegen kimért egyensúlya jellemzi, amit nyakon öntenek egy adag mediterrán misztikummal. Itt sincs ez másképp.

A minőségre garanciát jelenthet a tagság rutinja is: Kostas Gerochristos (Lucifer’s Child) és Kostas Ragiadakos (Dephosphorous) pontosan tudják, hova kell tenni a hangsúlyt, ha az Emperor vagy a Rotting Christ örökségét akarják megidézni, de nem szolgai másolásként. A Nodas Chatzopoulos dobjaira épülő alapok stabilak, a Artem Grigoryev által készített borító pedig felteszi a pontot az i-re, valamint azt is elárulhatom, hogy a nyilvánosságra hozott dal mellett megmaradnak az előd monumentális darabjai is, tehát elég komplex, 6-8 perces dalokra készüljetek.

Épp a napokban hallgattam egy albumot, ahol az előadók laza 33 évet hagytak ki a bemutatkozásuk után, így néhány év várakozás már nem is tűnik soknak egy-egy lemeznél, persze egy rajongó szemszögéből minden perc katasztrófa. A skót Cnoc An Tursa esetében ez a türelemjáték nyolc évig tartott, ami zeneipari léptékkel mérve már majdnem felér egy kisebb halállal. Szerencsére a srácok nem a kihalás útját választották, hanem visszatértek a ködös felföldről, hogy A Cry For The Slain címmel április 24-én az arcunkba tolják mindazt, amit a hazájuk folklórjáról és a sötét, esőáztatta legendákról tudni érdemes.

Aki ismeri a 2013-as The Forty Five lemezüket, az tudja, hogy nem a vidám kocsmai mulatós folk metalt tolják, hanem a karcosabb, black metallal átitatott, epikus vonalat. A promóciós szövegek ígérete szerint most visszakanyarodnak a gyökerekhez: kevesebb szintetizátoros maszatolás, több gitárközpontú zúzás. Ez mindenképp jó hír, főleg ha olyan témákat dolgoznak fel, mint a The Caoineag (a felföldi banshee, aki nem éppen altatódalokat dúdol), vagy a Cailleach And The Guardians Of The Seven Stones, ahol a tél istennője kalapálja formára a tájat. Mindehhez Robert Burns költészete szolgáltatja az irodalmi aláfestést, ami azért valljuk be, ad egyfajta bájosan morbid eleganciát az egésznek.

A hangzásért az a Jaime Gomez Arellano felelt, aki a Paradise Lost vagy a Primordial lemezeinél már bizonyította, hogy érti a dolgát, ha mélységet kell adni a hangjegyeknek. A borító pedig Olga Kann munkája, aki vizuálisan is megteremtette azt a miliőt, amiben a Szürke Ember (Am Fear Liath Mòr) kerget minket a hegygerincen. Ha hiányzik a Saor vagy a Winterfylleth hangulata, és szereted, ha a történelemóra mellé kapsz egy tisztességes adag torzítást is, akkor ezt a dátumot érdemes feljegyezni.

Az utunkba kerülő embertársainknak hála gyakran ülünk le egy-egy szörnyfilm elé, hogy az aktuális tenger rémnek szurkolunk a veszettül sikoltozó statisztákkal szemben, a norvégoknál ez a fajta pusztításvágy viszont nem csupán hobbi, hanem lassan nemzeti sport, főleg ha a zenei aláfestést olyan veteránok szolgáltatják, akik a sognametal zászlóvivőiként már három évtizede borzolják a kedélyeket. Öt év stúdiócsend után ugyanis a Vreid visszatért, ahogy korábban hírt adtunk róla a From These Woods című dallal karöltve.

Március 6-án érkezik az új nagylemez, a The Skies Turn Black, melynek felvezetőjeként most a Kraken című tételt szabadították ránk. A dal különlegessége, hogy egy azonos című, nemzetközi blockbuster hivatalos betétdala lett. Igen, a black metal úgy tűnik, végleg bevette a mozikat is, úgyhogy a popcorn mellé lehet „csináld magad” arcfestőkészletet árulni a vetítéseken. A dalhoz természetesen egy filmszerű videoklip is társul, hogy a vizuális ingerek se maradjanak el.

A lemez persze nem csak a szörnyekről szól. Akad itt egy David Lynch munkássága által inspirált, nyolcperces rémálomutazás is Loving the Dead címmel, ahol Djerv vendégszereplése teszi még kísértetiesebbé az összképet, a teljes lemez pedig a különféle hangulatok igazi tárháza lesz. A borítóért Kim Holm felel, akinek kézzel rajzolt alkotása üdítő kivétel a manapság divatos, lélektelen MI-generált pacák tengerében.

Ha Görögországra gondolunk, a legtöbbünknek a tengerparti semmittevés, a jéghideg ouzo és a perzselő napfény jut eszébe, nem pedig a sötét, borongós világvége hangulat. Úgy tűnik azonban, hogy a mediterrán térségben is akadnak olyanok, akik a napsütés helyett inkább a gomolygó viharfelhőket és a grandiózus, már-már operai magasságokba törő drámát részesítik előnyben. A Mystfall nevű formáció például pont ebbe a kategóriába tartozik és második nagylemezükkel nem kevesebbet ígérnek, mint egy moziélménnyel felérő utazást a szimfonikus metal pátosztól tocsogó birodalmába.

A Scarlet Records gondozásában március 20-án érkező Embers Of A Dying World már a címével is jelzi, hogy hangulat tekintetében mi lesz a fő csapásirány. A csapat élén Marialena Trikoglou szoprán énekesnő áll, akinek hangterjedelme valószínűleg a repedező vakolatot is képes lenne leimádkozni a falakról, ha úgy hozza a szükség. A lemez témavilágát illetően egy alternatív dimenzióba kalauzol minket, ahol az álmok és rémálmok vívják végeláthatatlan harcukat, miközben az emberi szellem a túlélésért küzd. Igen, ez a „mentsük meg a világot, de legalábbis énekeljük meg a pusztulását” koncepció a műfaj egyik legkedveltebb toposza, amit a Nightwish vagy az Epica rajongói már álmukból felkeltve is kívülről fújnak. A kérdések súlyosak: mi marad utánunk, ha mindent elpusztítunk? Van-e remény? Ezekre a válaszokat a szűk 40 perces játékidő alatt kellene megtalálnunk, ami azért elég feszített tempót diktál a filozófiai mélységekhez, úgyhogy ne lepődjünk meg rajt, ha csak a szórakoztatás marad, de az komoly színvonalon.

A hangzásért Dionisis Christodoulatos felelt, a látványvilágot pedig az a Giannis Nakos álmodta meg, aki már olyan neveknek is dolgozott, mint a Kamelot vagy az Evergrey, így a külcsínre vélhetően nem lehet majd panasz. Az első ízelítő, a Whispers In The Tempest már elérhető, és bár a világot valószínűleg nem ez fogja megváltani az ökológiai katasztrófától, a műfaj szerelmeseinek mindenképpen kellemes, drámával teli perceket szerezhet.