Annak, aki távolról figyeli az eseményeket, egyik doom metal banda és lemez olyan, mint a másik. Pedig ebben a műfajban van az egyik legnagyobb potenciál egyéniség tekintetében annak ellenére, hogy viszonylag kötött eszközökkel rendelkeznek. Rá lehet sütni például a Candlemass-ra, hogy doom, de ugyanúgy a The Obsessed-re, viszont ha meghallgatod, teljesen mást kapsz. Könnyen be […]
Tovább »
Régóta követem figyelemmel az angol Iron Void zenekar munkásságát (Spell Of Ruin demójukat kiváltképp kedvelem), akik elég jó reményekkel indultak annak idején a tradicionális, heavy metal alapú doom metal versengésben, azonban szép lassan belesimultak a kényelmesnek mondható, minőségi, de átlagosnak zenekarok sorába. Jelenleg a banda negyedik nagylemezének kiadásával van elfoglalva, aminek már a címét és […]
Tovább »
Szokás szerint záporoznak a promós lemezek, mint Fyrine IV nevű bolygón a meteorit eső (Enemy Mine, a sci-fi egyik gyöngyszeme…), ráadásul onnan is kapom a pofont, ahonnan nem is számítanék rá. Egy leginkább atmoszférikus black, folk/black metalra kiélezett kiadótól kaptam egy friss hírlevelet, miszerint hamarosan megjelentetik legújabb igazolásuk, a tradicionális doomban utazó Pilgrim Of Fire […]
Tovább »
Körülbelül másodszor indult el a finn Gargantuan Blade lemeze, amikor Armand kolléga rám írt, hogy itt van ez a szikár, lecsupaszított vegytiszta doom, amire általában igencsak könnyen rábólintok. Az időzítése nem, de megérzése tökéletes volt ezzel kapcsolatban, hiszen idén elég kevés olyan anyag született eddig, melyre ezek a jellemzők ráfoghatóak. Nincs rossz évünk, de inkább […]
Tovább »
Számtalanszor írtam már, hogy a doom metal bizony kifejezetten ország, tájegység specifikus tud lenni, még ha valakinek csak annyi jut eszébe, hogy lassú zene. Íram már az olaszok földöntúli okkultizmusáról, a németek minimalizmusáról, egyszerűségéről, az angolok eleganciájáról, távolságtartó hozzáállásáról és természetesen nem kerülhettük el az amerikaiakat is, akik szeretik a hagyományos doomot ropogósan, szikár módon […]
Tovább »
Sokat panaszkodtam erre az évre a tradicionális, epikus doom metal rajongójaként, de azért még nem érdemes teljesen leírni 2021-et. Túl sok vetélytárs nem akadt ugyan a műfajban, de kétségkívül a legjobban várt anyaga ennek az esztendőnek a Count Raven visszatérő lemeze, hiszen a csapat képében egy eddig hibátlanul teljesítő klasszikust tisztelhettünk. Annak idején személyes ünneplésként […]
Tovább »
Új divathullám söpört végig manapság a Hangpróbán: mindenki szeret az általa kevésbé kedvelt vagy ismert műfajokat illetően a tucat kifejezést használni. Mivel minden második órában kijön egy új black vagy death metal anyag, ezekkel nem is áll szándékomban vitatkozni, még akkor sem, ha én inkább az alapvető minőséget keresem. Viszont kíváncsi vagyok, ki lesz az […]
Tovább »
Kevés olyan zenekart ismerek, aminek olyan hányattatott sorsa lenne, mint az amerikai Hour Of 13-nak, de ennek ellenére mégis egy termékeny projektről beszélhetünk. Ez leginkább Chad Davisnek (Anu, Mountain Of Judgement, Olde, The Sabbathian, The Ritualist, Chains, Obscurae stb…) köszönhető, az elvetemült doom rajongónak, aki minden ízben elképzelése mellett, miszerint az Egyesült Államokban, ahol alapvetően […]
Tovább »
Két igencsak erős lemezzel kezdte meg a pályafutását az olasz The Ossuary zenekar, melyeken időutazást sem nélkülöző tradicionális heavy/doom metallal találkozhattak a rajongók. Személy szerint mindkét albumot kedveltem annak ellenére, hogy a Post Mortem Blues kevés egyéniséggel rendelkezett, az azt követő Southern Funeral pedig kicsit útkereső jellegűre sikerült. Úgy néz ki, hogy csak egy rövid […]
Tovább »
Imádom taglalni azokat az apró kis nüanszokat, melyek megkülönböztetnek egy-egy országot azt illetően, hogy hogyan viszonyulnak bizonyos műfajokhoz. Aki valóban sok zenét hallgat és széles látókört tudhat magáénak, gyakran a hangzás, néhány ismerős megoldás alapján megmondja, hogy ez most lengyel black, francia black, vagy valami orosz cucc. Persze manapság már ez sem teljesen megbízható módszer, […]
Tovább »
