A brutal death metal és goregrind színterén épp most bontogatja szárnyait – vagy inkább rothadó végtagjait – nemzetközi felállású Gibbeting. A banda február 1-én Execution Rampage címmel szabadította ránk debütáló lemezét. A zenekar neve és koncepciója az 1751-es brit „Murder Act” (kemény törvények a gyilkosok elrettentésére) egyik legkegyetlenebb intézkedésére, a „gibbeting”-re utal: a kivégzett bűnözők testét nem temették el, hanem kátránnyal bekenve, vasketrecbe zárva lógatták fel közszemlére, hogy ott rohadjanak el. Ez a lassú bomlás, a láncok csörgése és a vizuális iszonyat köszön vissza a zenében is: a Schandmaske című kislemez már ízelítőt adott a megaláztatás és kínzás hangjaiból.

A formáció 2025 augusztusában alakult, és tagjai négy különböző nemzetet képviselnek: az énekes Anibal az argentin brutalitást hozza, a gitáros és mindenes Floor Svájc és Németország tengelyén mozogva biztosítja a sebészi precizitást, a basszusgitáros Aivar Észtországból szállítja a mélyeket, míg a dobprogramozásért és a vizuálért felelős Livio szintén a német nyelvterületről érkezett. Ez a földrajzi távolság azonban nem akadály, sőt: a digitális fájlcsere lehetővé teszi, hogy a dél-amerikai őserő találkozzon az európai mérnöki pontossággal.

A Pathologically Explicit Recordings gondozásában napvilágot látott 14 dalos első nagylemezük nem a finomkodásról szól. Modern, digitálisan tökéletesített hangzás, emberfeletti sebességű dobok és állatias hörgések ígérnek olyan élményt, ami után valószínűleg szükség lesz egy alapos zuhanyra – belülről is.

Veil Piercer II – We Call to You címmel tette közzé február 28-án Feros (Uncut) címmel megjelenő EP-jének újabb videóját az ausztrál atmoszférikus sludge/post-metal trió, az Adnate.

A három dalos Feros (Uncut) a tudattalanon keresztüli utazások tételeként álmodozás közben idéződött meg, ami az Adnate kezein és száján keresztül szabadult fel. Ennek a folyamatnak a tükröződése van jelen a zenében, a várakozás fenyegető szakadéka, a dicsőség felé való felemelkedés és az önvizsgálatot követelő pusztító erő képében. Egy ismeretlen világban játszódó narratíva, amelyet nem kötnek korlátozások. Szabad forma, mely a post-rock, a doom metal, a sludge és az atmoszférikus zene műfajai között áramlik. Az EP-rel kerül korábban már nálunk is bemutatott Sovereignless//Swarm daluk is.

A névválasztás művészete külön tantárgyat érdemelne a zeneiskolákban. Amikor megláttam a dán Puke Wolf (Hányó Farkas?) nevét, elsőre nem a kifinomult, katarzisra törekvő poszt-muzsika ugrott be, hanem egy átmulatott éjszaka kevésbé dicsőséges végkifejlete valahol Koppenhága macskakövein. De hát ne ítéljünk a borító – vagy ez esetben a név – alapján, hiszen a farkasok néha hánynak, a zene meg néha fáj, és ez így van rendjén.

A dán brigád február 6-án szabadítja ránk DESCEND című debütáló nagylemezét, és a dolog komolyságát jelzi, hogy nem kevesebb, mint nyolc különböző európai kiadó fogott össze a megjelenés érdekében. A stílusmeghatározás a post-metal/post-hardcore/emo szentháromságában mozog, ami általában garancia a hosszas hangszeres merengésekre és a tüdőszaggató üvöltésekre. A banda ígérete szerint nem hagyják, hogy a műfaji korlátok gúzsba kössék őket: kapunk itt drone-os zúzást, post-rockos elszállást, blast beateket és vonósokkal kísért komorságot is. A kulcsszó a katarzis, amihez a jelek szerint idő kell: az első kislemez, a Hyena Laugh például rögtön 11 perces, nehogy a rádiók véletlenül műsorra tűzzék a reggeli csúcsforgalomban. A dalban Sophia Larsdotter és a Demersal tagjai is vendégeskednek.

A Cryptworm nevű formáció zenei elképzeléseit a harmadik nagylemezük címe is hűen tükrözi: az Infectious Pathological Waste március 27-én szabadul el a Me Saco Un Ojo Records és az Extremely Rotten Productions kooperációjában. Míg előbbi a CD és vinyl kiadásokért felel, utóbbi stílusosan a kazetta formátumot gondozza.

A banda eddig is termékeny volt, EP-k és albumok sorával árasztották el az undergroundot, de az új anyaggal még mélyebbre ásnak a mocsokban. A sajtóanyag „ízléstelen hörgéseket”, „bubópestises lüktetést” és „boncolást idéző riffeket” ígér. Ez az a fajta death metal, ami nem akarja megújítani a műfajt, „csupán” tökéletesre csiszolta a pusztítást: masszív groove-ok, thrashes agresszió és olyan töménység, ami 35 perc alatt (8 dalban) garantáltan maga alá gyűri a hallgatót.

A zenekar láthatóan (és hallhatóan) pontosan tudja, mit akar: egy olyan lemezt, ami után a hallgató hullája férgekkel borítva rángatózik – épp csak annyira, hogy még egyszer meg tudja nyomni a lejátszás gombot.

A nyomtatott sajtó halálát lassan már többször jelentették be, mint ahányszor a rockzenét temették, mégis mindig akadnak olyan elvetemült fanatikusok, akik nem érik be a görgetéssel és a kékfényszűrős szemüveggel. A papírnak súlya van, illata, és ami a legfontosabb: nem merül le, amikor a legizgalmasabb résznél tartasz. Ezt a filozófiát (és valószínűleg a mazochizmus egy enyhe formáját) vallják magukénak a hazai underground egyik kultikus kiadványának, a Stygian Shadows magazinnak a készítői is.A lap 2009-ben látszólag végleg lehúzta a rolót, és azóta maximum a gyűjtők polcain porosodó példányok emlékeztettek a létezésére. De ahogy a horrorfilmekben a gonosz, úgy az elhivatott fanzine-szerkesztő sem nyugszik békében: a magazin feltámad halottaiból. Az időzítés nem véletlen, hiszen idén augusztus végén lesz 30 éve annak, hogy az első szám napvilágot látott. A jubileumot stílusosan a 17. lapszámmal ünneplik meg, ezzel is bizonyítva, hogy a hazai fanzine-kultúra még nem teljesen a múzeumba való.

A tartalom természetesen hű marad a gyökerekhez: szélsőséges zenék, földalatti mozgolódások és vélhetően nulla kompromisszum. A visszatérő számban már biztosan olvashatunk olyan zenekarokról, mint az Age Of Agony, az Ekrom, a német thrash/black veterán Desaster, vagy a hazai black metal egyik zászlóshajója, a Bornholm. Lesz interjú a dohos, bűzös budapesti pincék mélyéről felbugyborgó, Vér névre hallgató death metal szörnyeteggel és a sci-fi/occult metal Nocturnus AD vagy, ha jobban tetszik, Nocturnus zenekarral, akik 1990-es The key c. lemezükkel forradalmasították a death metalt.

A szerkesztők a modern kor vívmányait azért nem vetik meg teljesen, így elindult egy Facebook-oldal is, ahol az augusztusi megjelenésig csepegtetik majd az infókat. Aki tehát unja már, hogy a hírek két másodperc alatt eltűnnek a hírfolyamban, és vágyik valami kézzelfoghatóra, az kezdjen el helyet csinálni a polcon.

Két év után új nagylemezt adott ki a hazai EMB projekt, a CMC (Cro-Magnoni Cola) új albuma. A Szász György vezetett formáció 2019-ben tért vissza a magyar electro-industrial zene világába. Azóta három új lemezt adtak ki (Reanimated – 2020; Now – 2021; Versek a Zajban – 2022), melyeknek sorát a január 23-án megjelent Encore című albumuk követi.

A lemezről a zenekar alapító/költő/narrátor/veterán posztját betöltő Szász György az alábbiakat osztotta meg:

„Az Encore tökéletesen beleillik a 2019-ben visszatérő, majd évekig formálódó Cro-Magnoni Cola lemezeinek sorába. A CMC munkásságának íve van: a pusztulásból megmentett dalokra épített 2020-as Reanimated, a cinematikus hangzást megerősítő 2021-as Now, majd a modernkori CMC felállást megszilárdító 2022-es Versek a Zajban után az Encore új tónusokkal, bátor kitekintésekkel gazdagított a zenekar hangzását. És ez a legnagyobb erénye a lemeznek.”

„Ahogy a zenekar filmzenés atomszféráját és a tökélyre formált, sokdimenziós electro-industrial hangzása sem okozhat meglepetést senkinek, aki követi a CMC-t. Viszont az olyan gitárorientált – az akusztikus zenével kacérkodó – játékos dal, mint a ‘Bird Of Prey (rework)’, vagy a világzenés tónusok és noise-zal fertőzött experimentalista szemlélet között oszcilláló ‘God Visited Hell’, valamint a post-punk fele hevesen kacsintó ‘Static Gravity (Chrome cover)’ egy mindig megújulni akaró bandáról mesél. Sőt, a CMC a mesélés mellett gondolt azokra is, akik megmozgatnák a testüket: az ‘Encore’ néhány dala kimondottan jól szól majd a táncparketten. Ott a futurista EBM ‘Glitch’ páros, a lassan építkező, majd tánceksztázisba torkolló ‘A legkülső kör bezárul’ és a ‘Menj’, az 1989-es ‘Nincs tánc, nincs zene’ újraélesztés. Nem beszélve a három dalban is vendégeskedő Bari Máriusz aka Planetdamage disztópikus vokáljával becsempészett tömény cyberpunk hatásokról.” – írta az ipari zenékkel foglakozó Kollektiva.

Ismeritek azt az érzést, amikor a házibuliban valaki megkaparintja a telefont, és a lejátszási listán a legszélsőségesebb dolgok követik egymást? Amikor a gimis pop-punk sláger után hirtelen beindul a kíméletlen darálás? Nos, a hazai KingPin zenekar ezt az élményt hivatott bemutatni a 2025-ös I. címet kapott EP-jével. A pécsi srácok legújabb videóklipje a crossover thrash legendás trolljait, a S.O.D.-t idézi meg. A March of the S.O.D. / Sargent ‘D’ and the S.O.D. egyveleghez készített kisfilmben a zenekar a bevált receptet alkalmazta: hívd át a haverokat, adj a kezükbe hangszert vagy sört, és vedd fel, ahogy mindenki jól érzi magát. Ez általában a legköltséghatékonyabb statisztaszerzési módszer, a végeredmény pedig hozza a kötelező energiát, és szerencsére a S.O.D. humoros, bunkó báját is sikerült átmenteni anélkül, hogy kínossá válna.

A Az EP egyébként a zenei skizofrénia iskolapéldája: a Linkin Park (One Step Closer, melyben vendégként DJ Bunny MF és Budavári Zoltán a Don Gatto-ból is feltűnik), a Blink-182 (Dammit) és a Wheatus (Teenage Dirtbag) slágerei mellett ott figyel az Ossian klasszikusa, Az ítéletnap is. Mindezt a pécsi FHT’78 Hangstúdióban rögzítették Friskó Péter „Fidó” vezetésével. Aki szereti, ha egy zenekar nem veszi magát túl komolyan, és bátran ugrál a stílusok között, annak érdemes tennie egy próbát a videóval.

Néha, amikor a „bővített valóság” szemüvegemet keresem, vagy csak az okoshűtőm próbál meg kioktatni a lejárt tejföl veszélyeiről, eszembe jut, hogy talán mégsem mi vagyunk a teremtés koronái, csupán átmeneti gazdatestek egy szilíciumalapú jövő számára. A londoni székhelyű Mutagenic Host pontosan ezt a kellemesen nyomasztó, technológiai apokalipszist festi le, ráadásul olyan zenei aláfestéssel, amihez képest egy bontási terület zaja altatódalnak tűnik. A csapat a „New Wave of British Death Metal” hullámát lovagolja meg, de deszkájukat a ’90-es évek floridai halálfémjének súlyából és a hardcore agressziójából ácsolták.

A január 23-án megjelent két önálló tétel, a Grotesque Union és a Chimeric Vestige egyfajta epilógusként szolgál a kritikusok által is dicsért debütáló lemezükhöz, a The Diseased Machine-hez. A sztori szerint az emberiség már elbukott, az MI átvette az uralmat, majd – mivel valószínűleg ráunt a bolygónkra – továbbállt, hátrahagyva egyetlen hibrid túlélőt. Ő a „kimerikus maradvány”, az univerzum legrosszabb viccének csattanója, aki halhatatlan páriaként kénytelen végignézni az ürességet. Vidám kis történet, pont ideális a reggeli kávé mellé, ha szeretnénk átértékelni a létezésünk értelmét.

A Mutagenic Host szerencsére kerüli a műfajra jellemző, sírból kikelt zombis kliséket, és inkább a modern kor iszonyatára fókuszál: az elnyomásra és a technológia fegyverként való felhasználására. A zene ennek megfelelően precíz, kegyetlen és mentes minden nosztalgiától. A banda jelenleg már a második nagylemezén dolgozik, miközben januárban az Egyesült Királyságot, nyáron pedig az európai fesztiválokat (például a Dortmund Deathfestet) tervezik a földdel egyenlővé tenni. Aki szereti, ha az arcába üvöltik a jövőképet, miközben technikás riffek darálják le az idegrendszerét, az tegyen egy próbát ezekkel az új dalokkal.

Hamarosan új albumával tér vissza az amerikai heavy/speed/punk banda, a Total Maniac. A future-punk, szexista zenekar második lemez Love Overdrive címmel március 27-én fog megjelenni. A nyolcdalos lemez produceri munkáját Kevin Bernsten (Developing Nations Studio) végezte, a masterelést pedig Brad Boatright (Audiosiege) végezte. Kedvcsinálóként máris itt van Drinkin Our Way To Hell daluk.