A befelé fordulós, egyszemélyes black metal hordákhoz tartozik az Encasement is, amely James Thompson kizárólagos zenei játszótere. A projekt ősz elején, egészen pontosan szeptember 4-én szabadítja rá a nagyérdeműre a saját magáról elnevezett bemutatkozó nagylemezét, méghozzá a Hypaethral Records (bakelit) és a kísérletezős anyagairól hírhedt I, Voidhanger Records (CD) közös gondozásában.

Ami 2024-ben csupán egy ártatlan zenei ujjgyakorlatnak indult, hamar egy kifejezetten személyes, a feldolgozatlan gyászra és az elfojtott érzelmek kitörésére épülő terápiává nőtte ki magát. Thompson a saját, évekkel ezelőtt írt verseihez nyúlt vissza, a stúdiózást pedig egyáltalán nem bonyolította túl holmi modern polírozással. Az egész anyagot ő maga rögzítette, keverte és maszterelte, szándékosan teret engedve a nyers, ösztönös, a saját technikai határait a végsőkig feszegető megoldásoknak.

Zeneileg a fekete fém alapjait masszív death metalos, illetve kísérletezős elemekkel sűrítette be. A végeredmény egy olyan disszonáns, szögletes, mégis melankolikus atmoszféra, ami egyszerre merít a Gorguts, a Thantifaxath vagy épp a Deafheaven világából.

Amikor a gótikus horrorirodalom néhány poros, elfeledett remeke és a legmélyebb katakombák okkult mitológiája zenei formát ölt, abból ritkán sül ki könnyed, hétvégi szórakozás. A black metal fojtogató bugyraiból előmászó Hadopelagyal ezt már bizonyította eddigi két nagylemezén (az egy évvel ezelőtti Haematophoryktos nálunk is bemutatásra került), most pedig tovább viszi a dohos, levegőtlen formulát szeptember 4-én megjelenő friss EP-jével.

Az Amor Fati Productions által CD-n és 12 colos vinylen gondozott, Zalmathic Necroichorion címre keresztelt kiadvány esetében az alkotók egy olyan dimenzióba kalaúzolnak minket, ami sosem látott napfényt, a fizikai romlás pedig nem valamiféle átok, hanem egyenesen szakrális felszentelés.

Aki otthonosan mozog az ehhez hasonló földalatti rituálék világában, és vonzza a sötétebb vonalas extremitás, az nem fog csalódni.

A fekete fém vizuális és zenei esztétikájához mindig is remekül passzolt a végtelen, fagyos űr vagy éppen az örökös, megállíthatatlan elmúlás nyomasztó képe. A névválasztásával eleve egy hatalmas kozmikus ürességre (a Boötes-űrre) hivatkozó német Boötes Void pontosan ezt a barátságtalan, folyamatosan formálódó sötétséget önti zenébe. A formáció harmadik nagylemeze, a Panta Rhei szeptember 4-én jelenik meg.

A srácok a koncepcióhoz ezúttal Hérakleitosz ókori görög filozófus jól ismert tanításához nyúltak vissza. A lemez gerincét az az alapvetés adja, miszerint „minden folyik”: a folyamatos változás, az állandó átalakulás és a mulandóság kikerülhetetlen része a létezésnek. Ezt a gondolatiságot a zenekar egy feszes, sűrű atmoszférájú black metal anyagba sűrítette, ahol a stabil kapaszkodókat felváltja a riffek kíméletlen örvénylése.

Boötes Void – Panta Rhei
(Vendetta Records)

1. Crown Of Vermin
2. Shapers Of The End
3. View from Nihil
4. Onwards To Death
5. Lost In Oblivion
6. Nebula
7. Panta Rhei
8. Requiem

Amikor egy formáció már több mint három évtizedet lehúzott a metal világ sűrűjében, ott már ritkán beszélhetünk hirtelen jött trendhullámok meglovagolásáról. Az olasz Memories Of A Lost Soul esetében pontosan erről a makacs, időtálló kitartásról van szó, a veterán brigád pedig szeptember 18-án már a hatodik nagylemezével jelentkezik a My Kingdom Music istállójából.

A Lost Memories zeneileg nem ragad le egyetlen jól bejáratott sablonnál. Az anyag a skandináv ízű melodikus death metal harapósságát keveri a black metal komorabb árnyalataival, amit időnként gótikus, már-már szimfonikusba hajló atmoszférával sűrítenek be, hogy teljes legyen a sötét összkép. A fizikai gyűjtőknek külön jó hír, hogy a dupla lemezes kiadás egy bónusz koncertanyagot is rejt: a The Darkest Live felvételeit a palermói Mindhouse klubban rögzítették, így a csapat nyers színpadi energiája is kézzelfoghatóvá válik.

Aki annak idején rongyosra hallgatta a korai Dark Tranquillity, a nyersebb At The Gates vagy éppen a Cradle Of Filth kazettáit, az nagy valószínűséggel ebben a dallamos, de kifejezetten borongós anyagban is megtalálja majd a számítását.

Az Antiq kiadó 2009 óta következetesen építi saját, egyedi világát, ahol a vizualitás, a koncepció és a zene elválaszthatatlan egységet alkot. Augusztus 7-én érkező új üdvöskéjük, a Hanternoz harmadik nagylemeze, az A Hed an Noz, a Noz, a Noz, pontosan ezt a gondos, már-már kézműves odafigyelést tükrözi. A lemez hat dalt tartalmaz, amelyek a breton/kelta folklór sötét alakjait – tündéreket, szellemeket és az erdő lelkét – keltik életre, mindezt a gyermekkori emlékek és történelmi tények nyugtalanító metszetében.

A lemez központi alakja az Ankou, a halál maga, akinek ábrázolása a borítón túl is áthatja a hanganyagot.

„Az Ankou érdekes figura, mivel a szó gyökere az Anken, azaz félelem; a szó mélyen gyökerezik a német nyelvben is: Angst, Anguish, Angoisse. Valójában az Ankou nem más, mint a Halál iránti félelem, és maga a Halál egyben.”

A kompozíciók a breton táj, az Argoat erdőségei és Quimper katedrálisának árnyai között barangolnak, ötvözve a tradicionális hangszereket a feketefém vadságával. A lemezen feltűnik a Pe Trouz War an Douar című tradicionális dal is, ahol Jeff és Sparda orgonán és furulyán tolmácsolja a múltbéli éjszakák hangjait.

Hanternoz – A Hed an Noz, a Noz, a Noz

(Antiq)

1. Sur le Chemin des fées
2. La Lessive des Trépassés
3. Le Diable de Quimper-Corentin
4. La Peste à Limoges
5. Pe trouz War an Douar
6. Jean-du-Feu
7. Quand j’ai tué le Roi de la Forêt

A reneszánsz korát a tankönyvek hajlamosak a fény és a művészetek újjászületéseként lefesteni, ám az itáliai Marche régió mélyén ennek a korszaknak is megvolt a maga nehezen emészthető, kísérteties árnyoldala. Az olasz Hesperia egyszemélyes projektje mögött álló Hesperus pontosan ebbe a tetszhalott állapotba nyúl vissza augusztus 28-án érkező új nagylemezével, amely a Hammerheart Records gondozásában lát napvilágot. Az anyag a kilencvenes évek tradicionális, középkori hangulatú black metalját házasítja össze a nyolcvanas évek proto-fekete fémzenéjével és népi hangszerekkel. Külön érdekesség, hogy a folklór-központú tételekben a zenész néhai nagymamájának archív hangfelvételei is felbukkannak, miközben a szövegek jelentős része helyi dialektusban íródott.

„A Picenum (True Marchigian Black Metal Renaissance) a Fra Li Monti Sibillini természetes folytatása, amely kiterjeszti a koncepciót a teljes Marche régióra. Az album leginkább a késő középkorban, valamint a reneszánsz kezdetén játszódik, itt utóbbinak a sötétebb oldala kerül előtérbe, amelyet a régióm sötétségén és a szülőhelyem helyszínein keresztül tapasztaltam meg.” – mondta Hesperus az érkező dalcsokorról.

Az alkotó első sorban a régi Satyricon, Ancient rajongóknak ajánlja friss lemezét, de a dark ambient és folk levezetések miatt megemlíti a sötétebb korszakát élő Dead Can Dance nevét is.