Amikor egy logóban az ‘u’ betűket kötelező jelleggel ‘v’-re cserélik, a vizuális körítés pedig vaskos kereszteket meg sötét egyházi szimbólumokat ígér, már borítékolható, hogy egy jólesően komor, füstölőszagú szeánsz vár ránk. A hamburgi Fvneral Fvkk pontosan ezt a nyomasztó esztétikát tolja az arcunkba, ráadásul teszik mindezt a legmélyebb epikus doom metal keretein belül. Október 23-án a Dying Victims Productions pultjairól érkezik a második, Indecent Idols címre keresztelt nagylemezük.

A 2015-ben alakult formáció a helyi extrém fémzenei színtér arcait fogja össze, a zenei alapokat pedig a klasszikus, kimért, fájdalmas vánszorgás adja. A srácok ráadásul nem holmi fantasy regényekből vagy a helyi temetőből merítik az ihletet: a koncepció olyan megtörtént egyházi bűnöket, visszaéléseket és korrupciós botrányokat boncolgat, amelyek alaposan behálózzák a történelmet. A 2019-es Carnal Confessions debütálás után a banda most még mélyebbre ásott a rothadó intézményrendszerben, hangzás tekintetében pedig egy kifejezetten súlyos, vastag riffekre épülő masszát kevertek ki.

Az elsőként közzétett Bishop of the Iron Guard már szabadon hallgatható a digitális térben. Aki kedveli a műfaj súlyos, ám a kőkemény valósághoz láncolt sötétségét, annak érdemes rápillantania a dallistára, és adni egy esélyt a friss tételnek.

Szeptember végén, a fokozatosan visszatérő korai sötétedés már amúgy is kezdi kikezdeni az ember hangulatát, kifejezetten jól tud esni egy olyan karcos lemez, ami rögvest visszaránt a kilencvenes évek nyirkos és dohos pincéibe. A hónap 24-ik napján pontosan egy ilyen, őszi sötétséghez passzoló anyaggal jelentkezik a lengyel Massteron, akik az ATMF kiadó hathatós közreműködésével szabadítják ránk a Second In tóThe Spheres című debütáló korongjukat, ami valljuk meg, nem a borítókép miatt fog megragadni az emlékezetünkben.

A triót (ahol M. Warmaster gitározik és hörög, Sirious üti a bőröket, Dethonator pedig a vastag basszusért felel) a helyi szintérről jól ismert veteránok alkotják. Szerencsére eszük ágában sem volt túlgondolni a dolgokat: a hat dalból álló, szűk negyven perces black/death egyvelegüket úgy, ahogy van, élőben rögzítették a stúdióban. A hat dalos anyagról a True Midnight nevű őrületet már meg is hallgathatjátok.

Rendszerint gyanút fog az ember, ha egy teljesen friss név a semmiből egy váratlanul érett, vastagon megszólaló nagylemezt dob a piacra. A dán Maunah esetében a titok nyitja pusztán a tagság sokat látott múltjában keresendő, hiszen a formációt a helyi rock, folk és metal színtér ismert kardforgatói rittyentették össze. Søren Sol Koldsen-Zederkof frontember például a Krauka soraiból lehet ismerős, míg Mads Medom Papsø Laursen gitáros korábban az Ironguard és az Encyrcle kötelékében nyúzta a húrokat.

Az alkotók a skandináv doom metal súlyos, melankolikus alapjait egy csipetnyi északi folkkal és post metallal vegyítették el. A ritmusszekció kicentizett, vaskos megszólalásába maga Tue Madsen (aki a The Haunted vagy a Moonspell kapcsán is letett már egyet s mást az asztalra) segített be a stúdióban. A szeptember 18-án megjelenő, Hjarta című bemutatkozásukról már adtunk hírt, most azonban egy újabb dalt is meghallgathatunk a kiadványról, méghozzá egyenesen a címadó képében.

„A Maunah a kétségbeesés és a végtelen egek hangja. A lábunk alatt megroppanó avar, a cipőtalpon keresztül beszivárgó erdei fagy. És egyben a nap melege az arcon, a tüdőt megtöltő oxigén. A zenében a tél hidege találkozik a nyári melegséggel odabent a mellkasban, ahol a Maunah vért pumpál a testbe és zenét a levegőbe.”

Az amerikai underground halálfém színtérnek mindig is megvolt az a sajátos, fülledt atmoszférája, ahonnan időről időre felbukkan egy-egy kimondottan rothadó, lassan hömpölygő képződmény. A Besotten nevű death/doom trió pontosan ebből a sűrű tengerentúli masszából kászálódott elő. Egy korábbi demó és egy split után a srácok az elmúlt éveket a próbaterem mélyén töltötték, hogy rendesen összekalapálják az első teljes nagylemezüket.

A november 6-án debütáló Eye of the Monolithicrypt olyan zenekarok előtt tiszteleg, mint a Worm, az Undergang, a Hooded Menace, vagy épp a legendás Disembowelment. A Garth Purkett énekes-basszer által vezetett formáció két kézzel szórja ránk a sötétséget: az öt tételt felvonultató, változó hosszúságú dalokat tartalmazó anyag a klasszikus death metal koszosságát ötvözi a doom fojtogató, vánszorgó súlyával. Mivel a stúdiós munkálatokon olyan veteránok dolgoztak, mint a keverésért felelős Leon Del Muerte, illetve a dobokat rögzítő Charlie Koryn, a végeredmény egy kifejezetten arányos, de kellően bűzös hangtömb lett. A lemezt nyitó Mist Of Decay már meghallgatható.

A progresszív metal és az alternatív rock, hard rock metszéspontja nem a legtelítettebb színtér a piacon, úgyhogy itt érdemes próbálkozni a rések betömésével. A perthi székhelyű Winter on Venus pont ezért megpróbálja okosan belakni ezt a határmezsgyét, méghozzá egész ügyesen egyensúlyozva a súlyosabb riffek és a szélesvásznú, borongós atmoszféra között.

A napokban saját kiadásban landolt promós fiókunkban a srácok debütáló kislemez-trilógiájának második darabja, a Words I Never Meant. A Dylan Whiteley felügyelete alatt, az Oracle Sound falai között rögzített tétel egy kifejezetten keserű pirula. A koncepció az öngyűlölet, a megbánás és az érzelmi függőség lehúzó spirálját járja körbe; azt a jól ismert, fullasztó állapotot, amikor az ember pontosan tudja, hogy valami mérgező számára, mégsem képes elengedni a köteléket. Zeneileg ehhez a témához rendhagyó, tördelt ritmusképleteket és vastag, de melankolikus gitártémákat pakoltak össze.

A csapat a munkásságát kifejezuetten a Tool, a Karnivool vagy éppen a Deftones rajongóinak ajánlja előszeretettel.

Amikor a klasszikus, kézzel rajzolt okkult szimbólumok és a hideg, futurisztikus látványvilág összecsap, az rendszerint valami meglehetősen elborult végeredményt szül. A Wizard Tattoo projekt már pusztán az esztétikájával is a földalatti mozgalmak sötétebb ágába enged betekintést, ezt a vonalat pedig a mindent saját maga rögzítő és illusztráló Bram the Bard az október 2-án érkező, When Gods Had Hands című albumán is maximálisan kihasználja.

A Garage Fire Recordings által gondozott koncepciós nagylemez a progresszív blackened doom kimért mocsarában gázol, ahol az ősi angyali mítoszok a mesterséges istenkereséssel fonódnak össze. A zenei alapokat az egyszemélyes hadseregként funkcionáló alapító rakta össze, míg a narratív, hol vészjósló, hol mechanikusan hideg énektémákat Fausto Aurelius szállította le.

A korábbiakhoz képest jóval koszosabb zenei irányról a projekt agya a következőket osztotta meg:

„A Living Just for Dying után egy igazi kitérőt akartam, és egy teljes album erejéig szerettem volna teljesen belemerülni a black metalos oldalba. A hatások széles skálán mozognak, és egy évbe telt, mire összeállt a koncepció; eddig ez a legmesszebbre mutató alkotás a zenekartól.”

Aki a korai Anathema fájdalmas húzását, valamint a Venom vagy a Woe mocskát szereti egy kissé kísérletezős egyvelegben hallani, annak mindenképp érdemes lesz odafigyelnie erre a lassan őrlő, furcsa szerkezetre. Bár az októberi teljes megjelenésig még várni kell, tegyetek egy próbát az előzetes hanganyaggal, és merüljetek el ebben a mechanikus pokolban.

Van az a fajta fojtogató, belső útvesztő, amelyben az ember úgy bolyong, mintha saját elméjének falai zárnák körbe – ahol minden látszólagos kiút újra és újra a teljes magányba vezet. Pontosan ezt a nyomasztó, kilátástalan körforgást ragadja meg a pécsi bázisú Konok legújabb videoklipje, amely a Kiút című tételhez forgott. A szerzemény a zenekar Fény címre keresztelt lemezén kapott helyet (erről itt olvashattatok nálunk), a stúdiós munkálatokat pedig Ligeti Gyuri produceri felügyelete alatt rántották egybe.

Maga a dal nem egy felszínes agyalás eredménye; a srácok Jorge Luis Borges híres novellájából, az Aszterión házából merítettek ihletet. Ahogy az irodalmi műben a magányos elbeszélő keresi a saját élete értelmét a végtelen falak között, úgy a zenekar is a veszteség és az elengedés nyers fázisait gyúrta bele ebbe az anyagba.

A vizuális körítést a szegedi No Total Films stábja rakta össze, a szuggesztív, borongós képsorokon keresztül pedig Fischer Luca főszereplő viszi a hátán a koncepciót, Daróczi Brigitta instrukciói alapján. Aki fogékony a befelé forduló, elgondolkodtatóbb hazai megjelenésekre, az nyugodtan vesse bele magát ebbe a filmes utazásba, és bökjön rá a lejátszás gombra.