December 11-én jelent meg kazettán a Boru Self-Dealer lemeze az NGC Prod kiadványaként. A szupermasszív 38 percet tartalmazó szalagok 60 (kézzel számozott) darabban láttak napvilágot, minden szalag egyedi mintázatú lila kazettákba lett töltve.

Az alábbi módon lehet őket beszerezni:

– A bandától közvetlenül koncerteken.
– A kiadó Bandcamp oldalán: www.ngcprod.bandcamp.com.
– A kiadótól e-mailen keresztül: ngcprod.hun@gmail.com.

Ismerős az a pillanat, amikor a testünk robotpilóta üzemmódban elindul a kávéfőző felé, de a tudatunk még valahol a semmi és a valami határmezsgyéjén lebeg, makacsul ellenállva a valóságnak? Ez a fajta kognitív disszonancia, a fizikai jelenlét és a belső üresség paradoxona nem csak a hétfő reggelek sajátja, hanem a Man Of Sorrows legújabb anyagának központi témája is. A január 12-én csendben, a digitális éterben megjelent Inexistence In Existence nem árul zsákbamacskát: igazán hangulatos funeral doomot fogunk hallani.

A projekt mögött egyetlen elkövető, André Barroso áll, aki a klasszikus „csináld magad” mozgalom élharcosaként mindent a nyakába vett: a koncepciótól kezdve a hangszeres játékon át a keverésig minden az ő keze munkáját dicséri (vagy épp minősíti, ízlés dolga). A kiadvány mindössze két tételt tartalmaz, de senkit ne tévesszen meg a rövid tracklista: a címadó dal és a Wounds összesen közel 25 percnyi tömény, mázsás súlyú zenei elmélkedés.

A koncepció a belső kozmoszunk dualitását járja körül: a jó és a rossz, a bűn és a megkönnyebbülés örök harcát. A zene pedig ennek a küzdelemnek a „zúzó hangja”, ami valljuk be, nem éppen az a kifejezés, amit egy könnyed délutáni teázáshoz keresünk a lejátszási listákon. Barroso a létezés és a nemlétezés közötti feszültséget próbálja hangjegyekbe önteni. Aki szereti, ha a zene nem kikapcsol, hanem inkább élve eltemet a saját gondolataival együtt, az tegyen egy próbát ezzel a digitális kiadvánnyal, és merüljön el a belső univerzumának sötétebb bugyraiban. Én minden esetre visszalépek a tavaly megjelent nagylemezre is…

Az entrópia törvénye könyörtelen: a rend mindig a rendezetlenség felé tart, legyen szó a frissen kitakarított lakásról öt perccel a gyerekek hazaérkezése után, vagy épp a civilizáció tartóoszlopairól. A blackened/thrash metalos görög Shadowmass zenekar ezt az elkerülhetetlen összeomlást zenésítette meg január 19-én megjelent Wastelands című nagylemezén.

A szövegvilág sem ígér sok vidámságot: a dalok a dolgok elhasználódásáról, a struktúrák összeomlásáról és a szándékok elhalványulásáról szólnak. Ez a fajta mentális és fizikai erózió köszön vissza az olyan tételekben, mint az Entropy I-II vagy a címadó Wastelands. A banda bevallása szerint az új kreatív fázisukat már kifejezetten a színpadra írták, így a dalok élőben valószínűleg még nagyobbat ütnek majd. Aki szereti, ha a hagyománytisztelet találkozik a sötét nihilizmussal, és nem riad vissza attól, hogy szembenézzen a pusztulással, annak ez a lemez tökéletes választás. A vizuális típusoknak pedig itt a friss videoklip, hogy lássák is, miről beszélek.

A spanyol turisztikai hivatal valószínűleg nem a doom metallal reklámozza az országot a nagyvilágban, hiszen a napsütés, a tengerpart és a sangria szentháromsága nehezen fér meg a világfájdalommal. Pedig Elche városában sem mindig kék az ég, legalábbis a 2012-ben alakult stoner/doom metalos Hela zenekar szerint biztosan nem. A formáció a 2019-es Vegvísir óta, részben a pandémia, részben az élet kiszámíthatatlan akadálypályája miatt kényszerpihenőn volt, de úgy tűnik, a csendnek vége.

Február 27-én érkezik a negyedik nagylemez, a A Reign To Conquer, melyet az Ardua Music és a Tormo Records szabadít rá a gyanútlan hallgatóságra. A törzsgárda – Julián Velasco gitáros, Tano Giménez basszer és Miguel Fernández dobos – a helyén maradt, viszont a mikrofon mögött őrségváltás történt: az új dalnok Raquel Navarro, akinek a sajtóanyag szerint nincs szüksége túlzó színpadiasságra, pusztán a hangszíne és az őszintesége is elég ahhoz, hogy elhiggyük neki a bánatot. Ennek bizonyítákául itt van Emerald Mirrot daluk videója.

A hangzásért a szakma egyik veterán mágusa, Dan Swanö felelt, akinek a neve (Hypocrisy, Novembers Doom, Barren Earth) általában garancia arra, hogy a végeredmény nem fog úgy szólni, mint egy vödörbe dobott mobiltelefon. A vizuális folytonosságot Deadsign borítója biztosítja, aki a korábbi anyagoknál is közreműködött. Az olyan tételek, mint a nyitó Vessel To Nowhere vagy a záró Nomad, a hideg, fenséges riffek és a belső utazás elegyét ígérik. Aki szereti, ha a spanyol temperamentum helyett inkább a lélek sötétebb bugyraiba kap idegenvezetést, annak érdemes tennie egy próbát a visszatérő Hela új anyagával.

A brutal death metal és goregrind színterén épp most bontogatja szárnyait – vagy inkább rothadó végtagjait – nemzetközi felállású Gibbeting. A banda február 1-én Execution Rampage címmel szabadította ránk debütáló lemezét. A zenekar neve és koncepciója az 1751-es brit „Murder Act” (kemény törvények a gyilkosok elrettentésére) egyik legkegyetlenebb intézkedésére, a „gibbeting”-re utal: a kivégzett bűnözők testét nem temették el, hanem kátránnyal bekenve, vasketrecbe zárva lógatták fel közszemlére, hogy ott rohadjanak el. Ez a lassú bomlás, a láncok csörgése és a vizuális iszonyat köszön vissza a zenében is: a Schandmaske című kislemez már ízelítőt adott a megaláztatás és kínzás hangjaiból.

A formáció 2025 augusztusában alakult, és tagjai négy különböző nemzetet képviselnek: az énekes Anibal az argentin brutalitást hozza, a gitáros és mindenes Floor Svájc és Németország tengelyén mozogva biztosítja a sebészi precizitást, a basszusgitáros Aivar Észtországból szállítja a mélyeket, míg a dobprogramozásért és a vizuálért felelős Livio szintén a német nyelvterületről érkezett. Ez a földrajzi távolság azonban nem akadály, sőt: a digitális fájlcsere lehetővé teszi, hogy a dél-amerikai őserő találkozzon az európai mérnöki pontossággal.

A Pathologically Explicit Recordings gondozásában napvilágot látott 14 dalos első nagylemezük nem a finomkodásról szól. Modern, digitálisan tökéletesített hangzás, emberfeletti sebességű dobok és állatias hörgések ígérnek olyan élményt, ami után valószínűleg szükség lesz egy alapos zuhanyra – belülről is.

A névválasztás művészete külön tantárgyat érdemelne a zeneiskolákban. Amikor megláttam a dán Puke Wolf (Hányó Farkas?) nevét, elsőre nem a kifinomult, katarzisra törekvő poszt-muzsika ugrott be, hanem egy átmulatott éjszaka kevésbé dicsőséges végkifejlete valahol Koppenhága macskakövein. De hát ne ítéljünk a borító – vagy ez esetben a név – alapján, hiszen a farkasok néha hánynak, a zene meg néha fáj, és ez így van rendjén.

A dán brigád február 6-án szabadítja ránk DESCEND című debütáló nagylemezét, és a dolog komolyságát jelzi, hogy nem kevesebb, mint nyolc különböző európai kiadó fogott össze a megjelenés érdekében. A stílusmeghatározás a post-metal/post-hardcore/emo szentháromságában mozog, ami általában garancia a hosszas hangszeres merengésekre és a tüdőszaggató üvöltésekre. A banda ígérete szerint nem hagyják, hogy a műfaji korlátok gúzsba kössék őket: kapunk itt drone-os zúzást, post-rockos elszállást, blast beateket és vonósokkal kísért komorságot is. A kulcsszó a katarzis, amihez a jelek szerint idő kell: az első kislemez, a Hyena Laugh például rögtön 11 perces, nehogy a rádiók véletlenül műsorra tűzzék a reggeli csúcsforgalomban. A dalban Sophia Larsdotter és a Demersal tagjai is vendégeskednek.

A Cryptworm nevű formáció zenei elképzeléseit a harmadik nagylemezük címe is hűen tükrözi: az Infectious Pathological Waste március 27-én szabadul el a Me Saco Un Ojo Records és az Extremely Rotten Productions kooperációjában. Míg előbbi a CD és vinyl kiadásokért felel, utóbbi stílusosan a kazetta formátumot gondozza.

A banda eddig is termékeny volt, EP-k és albumok sorával árasztották el az undergroundot, de az új anyaggal még mélyebbre ásnak a mocsokban. A sajtóanyag „ízléstelen hörgéseket”, „bubópestises lüktetést” és „boncolást idéző riffeket” ígér. Ez az a fajta death metal, ami nem akarja megújítani a műfajt, „csupán” tökéletesre csiszolta a pusztítást: masszív groove-ok, thrashes agresszió és olyan töménység, ami 35 perc alatt (8 dalban) garantáltan maga alá gyűri a hallgatót.

A zenekar láthatóan (és hallhatóan) pontosan tudja, mit akar: egy olyan lemezt, ami után a hallgató hullája férgekkel borítva rángatózik – épp csak annyira, hogy még egyszer meg tudja nyomni a lejátszás gombot.

A nyomtatott sajtó halálát lassan már többször jelentették be, mint ahányszor a rockzenét temették, mégis mindig akadnak olyan elvetemült fanatikusok, akik nem érik be a görgetéssel és a kékfényszűrős szemüveggel. A papírnak súlya van, illata, és ami a legfontosabb: nem merül le, amikor a legizgalmasabb résznél tartasz. Ezt a filozófiát (és valószínűleg a mazochizmus egy enyhe formáját) vallják magukénak a hazai underground egyik kultikus kiadványának, a Stygian Shadows magazinnak a készítői is.A lap 2009-ben látszólag végleg lehúzta a rolót, és azóta maximum a gyűjtők polcain porosodó példányok emlékeztettek a létezésére. De ahogy a horrorfilmekben a gonosz, úgy az elhivatott fanzine-szerkesztő sem nyugszik békében: a magazin feltámad halottaiból. Az időzítés nem véletlen, hiszen idén augusztus végén lesz 30 éve annak, hogy az első szám napvilágot látott. A jubileumot stílusosan a 17. lapszámmal ünneplik meg, ezzel is bizonyítva, hogy a hazai fanzine-kultúra még nem teljesen a múzeumba való.

A tartalom természetesen hű marad a gyökerekhez: szélsőséges zenék, földalatti mozgolódások és vélhetően nulla kompromisszum. A visszatérő számban már biztosan olvashatunk olyan zenekarokról, mint az Age Of Agony, az Ekrom, a német thrash/black veterán Desaster, vagy a hazai black metal egyik zászlóshajója, a Bornholm. Lesz interjú a dohos, bűzös budapesti pincék mélyéről felbugyborgó, Vér névre hallgató death metal szörnyeteggel és a sci-fi/occult metal Nocturnus AD vagy, ha jobban tetszik, Nocturnus zenekarral, akik 1990-es The key c. lemezükkel forradalmasították a death metalt.

A szerkesztők a modern kor vívmányait azért nem vetik meg teljesen, így elindult egy Facebook-oldal is, ahol az augusztusi megjelenésig csepegtetik majd az infókat. Aki tehát unja már, hogy a hírek két másodperc alatt eltűnnek a hírfolyamban, és vágyik valami kézzelfoghatóra, az kezdjen el helyet csinálni a polcon.

Ismeritek azt az érzést, amikor a házibuliban valaki megkaparintja a telefont, és a lejátszási listán a legszélsőségesebb dolgok követik egymást? Amikor a gimis pop-punk sláger után hirtelen beindul a kíméletlen darálás? Nos, a hazai KingPin zenekar ezt az élményt hivatott bemutatni a 2025-ös I. címet kapott EP-jével. A pécsi srácok legújabb videóklipje a crossover thrash legendás trolljait, a S.O.D.-t idézi meg. A March of the S.O.D. / Sargent ‘D’ and the S.O.D. egyveleghez készített kisfilmben a zenekar a bevált receptet alkalmazta: hívd át a haverokat, adj a kezükbe hangszert vagy sört, és vedd fel, ahogy mindenki jól érzi magát. Ez általában a legköltséghatékonyabb statisztaszerzési módszer, a végeredmény pedig hozza a kötelező energiát, és szerencsére a S.O.D. humoros, bunkó báját is sikerült átmenteni anélkül, hogy kínossá válna.

A Az EP egyébként a zenei skizofrénia iskolapéldája: a Linkin Park (One Step Closer, melyben vendégként DJ Bunny MF és Budavári Zoltán a Don Gatto-ból is feltűnik), a Blink-182 (Dammit) és a Wheatus (Teenage Dirtbag) slágerei mellett ott figyel az Ossian klasszikusa, Az ítéletnap is. Mindezt a pécsi FHT’78 Hangstúdióban rögzítették Friskó Péter „Fidó” vezetésével. Aki szereti, ha egy zenekar nem veszi magát túl komolyan, és bátran ugrál a stílusok között, annak érdemes tennie egy próbát a videóval.

Néha, amikor a „bővített valóság” szemüvegemet keresem, vagy csak az okoshűtőm próbál meg kioktatni a lejárt tejföl veszélyeiről, eszembe jut, hogy talán mégsem mi vagyunk a teremtés koronái, csupán átmeneti gazdatestek egy szilíciumalapú jövő számára. A londoni székhelyű Mutagenic Host pontosan ezt a kellemesen nyomasztó, technológiai apokalipszist festi le, ráadásul olyan zenei aláfestéssel, amihez képest egy bontási terület zaja altatódalnak tűnik. A csapat a „New Wave of British Death Metal” hullámát lovagolja meg, de deszkájukat a ’90-es évek floridai halálfémjének súlyából és a hardcore agressziójából ácsolták.

A január 23-án megjelent két önálló tétel, a Grotesque Union és a Chimeric Vestige egyfajta epilógusként szolgál a kritikusok által is dicsért debütáló lemezükhöz, a The Diseased Machine-hez. A sztori szerint az emberiség már elbukott, az MI átvette az uralmat, majd – mivel valószínűleg ráunt a bolygónkra – továbbállt, hátrahagyva egyetlen hibrid túlélőt. Ő a „kimerikus maradvány”, az univerzum legrosszabb viccének csattanója, aki halhatatlan páriaként kénytelen végignézni az ürességet. Vidám kis történet, pont ideális a reggeli kávé mellé, ha szeretnénk átértékelni a létezésünk értelmét.

A Mutagenic Host szerencsére kerüli a műfajra jellemző, sírból kikelt zombis kliséket, és inkább a modern kor iszonyatára fókuszál: az elnyomásra és a technológia fegyverként való felhasználására. A zene ennek megfelelően precíz, kegyetlen és mentes minden nosztalgiától. A banda jelenleg már a második nagylemezén dolgozik, miközben januárban az Egyesült Királyságot, nyáron pedig az európai fesztiválokat (például a Dortmund Deathfestet) tervezik a földdel egyenlővé tenni. Aki szereti, ha az arcába üvöltik a jövőképet, miközben technikás riffek darálják le az idegrendszerét, az tegyen egy próbát ezekkel az új dalokkal.