Szófia sötétebb bugyraiból egyre határozottabb életjeleket ad a Carcerous, amely április 19-én szabadította rá a világra debütáló, Doomsday Factory című nagylemezét. A bolgár black/death metal kvartett most a To The Last című szerzeményhez forgatott videóval igyekszik fenntartani a feszültséget, amely az AmpsOnAir csatornával és a Pepinio Records stúdiójával közműködésben készült. A felvétel célja nem titkoltan a csapat nyers, élő erejének prezentálása, hiszen a dalt már 2025 nyara óta csiszolják a színpadokon, a közönség nem kis örömére.

A lemez tematikája hű marad a műfaji hagyományokhoz: gyilkosságok, háborús borzalmak és vallási üldöztetés köré épülnek a dalszövegek, némi fiktív horrorral fűszerezve. A hangzásért Peter Bratanov felelt, míg a vizuális megvalósítást Alexander Nakov dirigálta. A Konstantin Milev énekes vezette formáció zenéje a tavalyi New Age God EP után érezhetően súlyosabb és komorabb irányt vett, amit a Doomsday Factory címadó tételében Eva Vergilova vendéggitáros szólója, valamint Vasil Geshev billentyűs játéka tesz még rétegeltebbé.

Úgy tűni, az olasz heavy metal egyik veterán harcosa, a Burning Black nem tud nyugodtan ülni a babérjain, és egy kis filmes nosztalgiával fűszerezve tért vissza a köztudatba. A csapat feje, Max De Nardi énekes bejelentette, hogy a zenekar újra rögzítette a harmadik, Remission Of Sin című albumuk egyik alapvetését, a Soulless Stone-t. Az inspirációt nem egy sötét rituálé, hanem egy maratoni Rocky-nézés adta; a zenészek szerint ugyanis a dal simán elférne bármelyik újabb Sylvester Stallone mozi stáblistája alatt. Amíg várják a hívást Hollywoodból, addig egy klasszikus metal-egyveleggel is kedveskednek a közönségnek, amelyben a Judas Priest, a Manowar és az Accept himnuszai előtt tisztelegnek.

A nosztalgia mellett komoly személyi változásokról is érkeztek hírek a taljánok háza tájáról. A zenekar búcsút vett Davide Carraro gitárostól, aki két évig erősítette a soraikat és a mostani felvételeken is ő kezelte a hathúrost. A helyére Albert Marshall érkezett, akit a rajongók június 5-én, a Vicenzában megrendezésre kerülő SuperMetalFest színpadán láthatnak először élesben. A koncertezés mellett a háttérben már gőzerővel zajlanak az előkészületek az ötödik nagylemezhez is: a dalszerzés folyamata lezárult, a csapat pedig ezen a nyáron vonul stúdióba, hogy rögzítse az új szerzeményeket. A zenekar menedzsmentjét segítő, és a basszusgitáros poszton is jól ismert Alberto Rigoni felügyelete alatt készülő anyag a tervek szerint egy új korszakot nyit a banda életében.

Húsz esztendő távlatából a doom metal már nem csupán zenei választás, hanem krónikus állapot, amelyből a hampshire-i Witchsorrow láthatóan nem is keresi a kiutat. A formáció július 3-án a Church Road Records gondozásában szabadítja a világra ötödik, The Devil And All His Works című nagylemezét, amely nyolc évvel követi a legutóbbi, boszorkánypörölyként suhintó anyagukat. Az alapító páros, azaz Necroskull énekes-gitáros és Emily Witch basszusgitáros továbbra is a Saint Vitus és a Reverend Bizarre által kikövezett, sárral és megbánással teli ösvényen halad, ahol a fémzene súlya legalább annyira hangsúlyos, mint a temetői hangulat.

A friss mű címe és koncepciója Dennis Wheatley okkult írásaiból merít, azt a gondolatot boncolgatva, hogy a gonosz minden emberi rezdülésben ott bujkál, a kérdés csupán az, mikor nyitunk neki ajtót. Necroskull szerint a szövegek a dekadencia öröme és a veszteség traumája között egyensúlyoznak, miközben a valóság peremén ólálkodó sötét erőkre figyelmeztetnek. A lemez érdekessége, hogy a dobszerkó mögött még a távozó Wilbrahammer játéka hallható, ám az élő fellépéseken már Scott Taylor tartja majd a vánszorgó tempót.

A dalok között felbukkannak izgalmas kollaborációk is: a Hades Chains tételeiben a Svalbard soraiból ismert Serena Cherry vendégszerepel, míg az A Quintessence Of Dust epikus hömpölygését Sammy Urwin gitárszólója teszi teljessé. Kedvcsinálóként a napokban közzétett Bacchus című szerzeményt érdemes vizsgálni, amely a bűn és az élvezetek oltárán áldoz. Az album producere a műfajban megkerülhetetlen Chris Fielding volt, a borítóért pedig Bumblepunk felelt.

Az amerikai Divulsive pontosan azt a kíméletlen, zsigeri zúzást hozza el nekünk, amivel a brutal death metal a kezdetektől fogva megkínálta a gyanútlan hallgatóságot. Bár a formáció életútja viszonylag rövid, a tagok cseppet sem bánnak finoman a hangszereikkel. Történetük egy 2024-es demóval vette kezdetét, amit villámcsapásszerűen követett a Promo 2025 anyaguk a rákövetkező esztendőben. Ez a rövid, de annál töményebb ízelítő komoly feltűnést keltett a földalatti körökben, azonnal egy stabil lemezszerződést fialva a csapatnak a stílus egyik legmegbízhatóbb bástyájának számító Comatose Music szárnyai alatt. Ennek a gyorsan nyélbe ütött együttműködésnek a gyümölcse a július 24-én érkező Spawned In Viscera című debütáló nagylemez, amely egyértelműen a zenei mészárszék legvéresebb, legalsó polcát célozza meg.

A vizuális oldalért felelős Ethan Valk kifejező borítója maradéktalanul illeszkedik ehhez a megalkuvást nem tűrő, esztétikát csak hírből ismerő koncepcióhoz. A Divulsive küldetése teljességgel világos: egy vérgőzös krátert hagyni maguk után a globális underground zenei térképen, messzire elkerülve a fősodorbeli metal lágyabb irányvonalait. Akinek a nyári hőségben egy kis agyzsibbasztó, a tiszta éneket teljesen negligáló kalapálásra van szüksége, az nyugodtan vesse bele magát ebbe a barátságtalan, húscafatokkal borított verembe.

A finn metal színtér tapasztalt zenészeiből verbuválódott JÛN idén kezdte meg nyilvános működését, a bemutatkozó Inception of Isolation után pedig máris itt a folytatás a The Endless Horizon képében. Az eredetileg Jukka Keskinen és Marko Männikkö gitárosok szerzeményeire épülő projekt gyorsan hattagú formációvá duzzadt, zenéjükben pedig a dallamos metal alapvetéseit házasítják össze a jóval agresszívabb, modernebb éllel. A csapat stílusát a szélsőségek közötti ingázás határozza meg.

Az új dal tovább mélyíti ezeket az ellentéteket. A tétel visszafogottabb, dallamosabb térből indul, hogy ahogy a gyújtózsinóron szalad végig a szikra, hogy aztán megkapjuk a jól ütemezett robbanást. Mikko Orava dobos szerint, míg az első daluk a lágyabb oldalukat mutatta be, ez a szerzemény már extrém metalos arányokat ölt, ahol a szépség és a pusztítás kéz a kézben jár. Ez a recept persze nem újszerű, hogy album hosszúságban is működhet-e, azt döntsétek el a dal meghallgatása után.

Lima szürke ege és a tengerparti köd nem éppen a vidámság táptalaja, így nem meglepő, hogy a perui fővárosból érkező Illwind debütálása, a The Unfolding at the End of Light sem a gondtalan nyári slágerek gyűjteménye. A július 3-án a Personal Records gondozásában érkező nagylemez mögött korántsem kezdők állnak; a kvartett tagjai olyan dél-amerikai formációkban edződtek, mint a Reino Ermitaño, a Cobra, az Arcada vagy az Argul. Ez a zenei háttér egy meglehetősen sajátos kondérba terelte az alkotókat, ahol a súlyos doom metal az alap, de a fűszerezésnél a post-punk, a stoner rock és a korai black metal jegyei is előkerültek.

A hanganyag öt saját szerzeménye egyfajta komor alvilági utazás, amelyben a Black Sabbath öröksége keveredik a Neurosis és a Swans kísérletezőbb éleivel, sőt, a The Cure vagy a Depeche Mode melankóliája is feldereng a szürke dallamívek között. A dalok, mint például a tízperces Crimson Skies vagy a monumentális Lucifer’s Mule, kényelmesen hömpölyögnek a tiszta ének és a lassú ritmusok hátán, de olykor váratlanul váltanak át a Bathory viking korszakát idéző heroikus vágtákba. Az analóg hangzásvilág csak tovább erősíti az atmoszférikus, álomszerű jelleget, ami egészen az utolsó tételig kitart. A lemezt záró The Stooges feldolgozás, az I Wanna Be Your Dog pedig egyfajta cinikus fricska a nagy ívű komorság végén, mintha a zenekar ezzel rántaná vissza a hallgatót a valóság mocskosabb aszfaltjára. Az Illwind ezzel a bemutatkozással sikeresen bizonyítja, hogy a doom merev keretei között is van még hely az egyéni látásmódnak és a stílusokon átívelő sötétségnek.

A norvég Makkmat nevű grindcore csapat második, Syke Fantasier című nagylemeze május 16-án debütál a Torgau-ban megrendezésre kerülő Grind The Nazi Scum fesztiválon. A receptjük matematikailag is precíz: 22 dal mindössze 22 perc alatt, ami a grindcore világában nem kapkodást, hanem vegytiszta hatékonyságot jelent. A trió – Øyvind, Kikken és Rune – a klasszikus, egy lábdobos proto-blastbeateket ötvözi a crusty d-beat lüktetésével, némi death metalos riffgyűjteménnyel és meglepő módon hip-hop mintákkal fűszerezve.

A lemez Nesha Doomsday Graphics által készített, biomechanikus harci kutyát ábrázoló borítóval a fizikai formátumok kedvelői számára neon-narancs színben pompázó bakelit, a kazetta és a CD formában is megjelenik. A Makkmat láthatóan nem akarja megváltani a világot, csupán egy őszinte, szarkasztikus és végtelenül erőszakos tükröt tart elénk, amelyben a powerviolence és a goregrind elemei egyaránt visszaköszönnek. A hírek mellé egyelőre egy régebbi dalt tudok tenni, de úgy gondolom, ez is bőven megragadja a horda lényegét.

Bő másfél évtized telt el azóta, hogy az orosz Cranial Osteotomy legutóbb életjelet adott magáról nagylemez formájában. A 2011-es Victim Of Wicked Sickness után a brutal death metal kvartett mintha maga is áldozatává vált volna az underground mocsarával járó kényszerpihenőknek, ám a Comatose Music gondozásában július 10-én érkező Vortex Of The Dark Knowledge jelzi, hogy a tagság nem felejtett el húst darabolni. A tizennégy évig érlelt hanganyag az emberi tudásszomj és az érte hozott véres áldozatok tematikáját járja körül, messze elkerülve a műfajra jellemző, öncélú belsőség-katalógusokat.

A lemezt a Marco Hasmann által jegyzett, a Fleshgod Apocalypse vagy a Kraanium vizuális világát idéző borítóba csomagolták, ami hűen tükrözi a zenei tartalmat. A Praecursor baljós felvezetése után a Thanatomorpheus szabadítja rá a hallgatóra Vad Moskalenko gyomorból feltörő rituális üvöltéseit és a Vladimir Pomytkin által vezényelt, sűrű gitártémákat. A dalok szerkezete a Suffocation-iskola legjobb hagyományait követi: a Dipping Into Sombre Quagmire például a csonttörő tempók és a ragacsos, iszapos sludge-lassulások kiszámíthatatlan váltakozásával operál. A hangzásért az Impulse és a Gravestone stúdiók feleltek, a végeredmény pedig kellően tömör és súlyos lett ahhoz, hogy a Cathedral Butchery Feast vagy a záró Scorched Diadem pusztítása valóban fizikailag is érezhető legyen. A Cranial Osteotomy visszatérése pont olyan, mint egy elfeledett, sötét rituálé: hosszú várakozás előzte meg, de a végeredmény könyörtelenül beszippantja a gyanútlan érdeklődőt.

A párizsi illetőségű Guillaume Beringer vezette XCIII projektje nem az egyszerű megfejtések híveinek készült. A római számokkal jelzett név Charles Baudelaire A romlás virágai című kötetének egyik igencsak depresszív versére utal és a május 22-én érkező In Puncto Ad Inferna Descendunt pontosan azt a sötét, dekadens eleganciát hordozza, amit a költőóriás sorai sugallnak. A Club Inferno Ent. gondozásában megjelenő anyag az avantgárd post-rock köpönyege alól előhúzott coldwave, progresszív rock és némi black metalos felhang elegyéből épít hipnotikus, néhol zavarba ejtő hangképeket.

Az albumon Beringer bátran kísérletezik a textúrákkal: a gyermeki énekhangok és a váratlanul felbukkanó rap-elemek olyan szürreális elegyet alkotnak, amelyben az Ulver kései korszaka, a Porcupine Tree melankóliája és a Massive Attack triphopos lüktetése ad randevút egymásnak. A Et Quand Il Pleut, Je Danse tételében Louison vendégszereplése hoz éteri lágyságot, míg a The Great Escape a projekt progresszívebb arcát mutatja meg. Az Island Of Lost Soul képében pedig Beanzy közreműködésével tágítják tovább az amúgy is nehezen definiálható zenei univerzum határait.

A lemez címe latinul az alászállás pillanatára utal, és valóban, a hallgatót egyfajta visszafordíthatatlan belső utazásra invitálják, ahol a gyönyör és a pusztulás kéz a kézben jár. Aki nem riad vissza a műfaji korlátok teljes lebontásától és a sötét, atmoszférikus kalandozásoktól, az a XCIII új munkájában megtalálhatja a tavaszi szezon egyik legkülönösebb, s egyben legintelligensebb kiadványát.

A világjárvány sötétségében, szobaprojektként fogant ausztrál Beleth köszöni szépen, esze ágában sincs visszahúzódni az árnyékba. Miután a 2021-es Silent Genesis című debütálásukkal – amely a Carcass és a Lamb Of God vaskos örökségét házasította össze – sikerült meggyőzniük a nemzetközi szaksajtót, a csapat most egy független kiadású kislemezzel rúgja be az ajtót. A május 15-én érkező The Grinding Void az első olyan felvétel, amelyen már a formáció új torkát, Dean Wade énekest hallhatjuk, aki láthatóan nem finomkodik a mikrofon mögött.

A szerzemény hű marad a zenekar védjegyévé vált death/groove metal alapokhoz: az izmos riffelés és a lüktető ritmusok mellett ezúttal nagyobb hangsúlyt fektettek a baljós atmoszférára is. A dal egyfajta alászállás a vér és lángok marta mélységbe, ahol a feszültség szinte tapintható, mielőtt a gitárok végleg átvennék az uralmat. A koronát az építményre Aidan Cibich vendégjátéka teszi fel; a többek között az Echoes In Eternity és az egykori Apophis soraiból ismert gitáros egy villámcsapásszerű szólóval fűszerezte meg a végeredményt.

A hangzásért ezúttal sem bíztak semmit a véletlenre, a keverést és a maszterelést a németországi LSD Studios falai között Lasse Lammert végezte, akinek a neve a Sigh vagy a Raven lemezeiről is ismerős lehet. A végeredmény egy masszív, páncélozott hangfal, amely a finn Tony Kaarlas által készített szöveges videóval kiegészülve hivatott fenntartani az érdeklődést a trió – Dean Wade, Chris Long és Robin Stone – munkássága iránt. A zenekar eddigi legérettebb megnyilvánulása nem ejt foglyokat, csupán a riffek sűrűjébe taszítja a gyanútlan hallgatót.