A befelé fordulós, egyszemélyes black metal hordákhoz tartozik az Encasement is, amely James Thompson kizárólagos zenei játszótere. A projekt ősz elején, egészen pontosan szeptember 4-én szabadítja rá a nagyérdeműre a saját magáról elnevezett bemutatkozó nagylemezét, méghozzá a Hypaethral Records (bakelit) és a kísérletezős anyagairól hírhedt I, Voidhanger Records (CD) közös gondozásában.

Ami 2024-ben csupán egy ártatlan zenei ujjgyakorlatnak indult, hamar egy kifejezetten személyes, a feldolgozatlan gyászra és az elfojtott érzelmek kitörésére épülő terápiává nőtte ki magát. Thompson a saját, évekkel ezelőtt írt verseihez nyúlt vissza, a stúdiózást pedig egyáltalán nem bonyolította túl holmi modern polírozással. Az egész anyagot ő maga rögzítette, keverte és maszterelte, szándékosan teret engedve a nyers, ösztönös, a saját technikai határait a végsőkig feszegető megoldásoknak.

Zeneileg a fekete fém alapjait masszív death metalos, illetve kísérletezős elemekkel sűrítette be. A végeredmény egy olyan disszonáns, szögletes, mégis melankolikus atmoszféra, ami egyszerre merít a Gorguts, a Thantifaxath vagy épp a Deafheaven világából.

Amikor a gótikus horrorirodalom néhány poros, elfeledett remeke és a legmélyebb katakombák okkult mitológiája zenei formát ölt, abból ritkán sül ki könnyed, hétvégi szórakozás. A black metal fojtogató bugyraiból előmászó Hadopelagyal ezt már bizonyította eddigi két nagylemezén (az egy évvel ezelőtti Haematophoryktos nálunk is bemutatásra került), most pedig tovább viszi a dohos, levegőtlen formulát szeptember 4-én megjelenő friss EP-jével.

Az Amor Fati Productions által CD-n és 12 colos vinylen gondozott, Zalmathic Necroichorion címre keresztelt kiadvány esetében az alkotók egy olyan dimenzióba kalaúzolnak minket, ami sosem látott napfényt, a fizikai romlás pedig nem valamiféle átok, hanem egyenesen szakrális felszentelés.

Aki otthonosan mozog az ehhez hasonló földalatti rituálék világában, és vonzza a sötétebb vonalas extremitás, az nem fog csalódni.

A fekete fém vizuális és zenei esztétikájához mindig is remekül passzolt a végtelen, fagyos űr vagy éppen az örökös, megállíthatatlan elmúlás nyomasztó képe. A névválasztásával eleve egy hatalmas kozmikus ürességre (a Boötes-űrre) hivatkozó német Boötes Void pontosan ezt a barátságtalan, folyamatosan formálódó sötétséget önti zenébe. A formáció harmadik nagylemeze, a Panta Rhei szeptember 4-én jelenik meg.

A srácok a koncepcióhoz ezúttal Hérakleitosz ókori görög filozófus jól ismert tanításához nyúltak vissza. A lemez gerincét az az alapvetés adja, miszerint „minden folyik”: a folyamatos változás, az állandó átalakulás és a mulandóság kikerülhetetlen része a létezésnek. Ezt a gondolatiságot a zenekar egy feszes, sűrű atmoszférájú black metal anyagba sűrítette, ahol a stabil kapaszkodókat felváltja a riffek kíméletlen örvénylése.

Boötes Void – Panta Rhei
(Vendetta Records)

1. Crown Of Vermin
2. Shapers Of The End
3. View from Nihil
4. Onwards To Death
5. Lost In Oblivion
6. Nebula
7. Panta Rhei
8. Requiem

A portlandi bázisú Shabti harmadik nagylemeze, a Haze, Cacophony, And White Light a death metal fullasztó, mégis fagyos atmoszféráját kívánja kidomborítani elénk augusztus 21-én.

A felállás ismeretében a komplexitás szinte borítékolható. A ritmusszekciót alkotó Ray Capizzo dobos és Brendan Hayter basszusgitáros olyan bandák háza tájáról lehetnek ismerősek, mint a Falls of Rauros, az Obsidian Tongue vagy a Fires in the Distance, a tekerést pedig Rob Cook énekes-gitáros fogja össze. A háttérben meghúzódó depresszió és a párhuzamos zenekari kötelezettségek miatt az album befejezése éveket csúszott, de a srácok végül sikeresen átrágták magukat a holtponton.

A Contemn Light gondozásában, kazettán és digitálisan landoló korong egy progresszív csavarokkal és fekete fémes élekkel felvértezett death metal darálás. A szövegek a gyász, az elidegenedés és a vallási illúziók ködös, mitologikus képeit keverik egy teljesen kilátástalan jövőképpel, keretek közé szorítva az egyébként burjánzó zenei alapokat.

Aki előszeretettel pörgeti a Death, az Atheist vagy a maiak közül a Tomb Mold lemezeit, annak érdemes rápróbálnia az anyagra.

Amikor egy formáció már több mint három évtizedet lehúzott a metal világ sűrűjében, ott már ritkán beszélhetünk hirtelen jött trendhullámok meglovagolásáról. Az olasz Memories Of A Lost Soul esetében pontosan erről a makacs, időtálló kitartásról van szó, a veterán brigád pedig szeptember 18-án már a hatodik nagylemezével jelentkezik a My Kingdom Music istállójából.

A Lost Memories zeneileg nem ragad le egyetlen jól bejáratott sablonnál. Az anyag a skandináv ízű melodikus death metal harapósságát keveri a black metal komorabb árnyalataival, amit időnként gótikus, már-már szimfonikusba hajló atmoszférával sűrítenek be, hogy teljes legyen a sötét összkép. A fizikai gyűjtőknek külön jó hír, hogy a dupla lemezes kiadás egy bónusz koncertanyagot is rejt: a The Darkest Live felvételeit a palermói Mindhouse klubban rögzítették, így a csapat nyers színpadi energiája is kézzelfoghatóvá válik.

Aki annak idején rongyosra hallgatta a korai Dark Tranquillity, a nyersebb At The Gates vagy éppen a Cradle Of Filth kazettáit, az nagy valószínűséggel ebben a dallamos, de kifejezetten borongós anyagban is megtalálja majd a számítását.

A tradicionális doom metal színterén mindig is különös tisztelet övezte azokat az elszánt arcokat, akik a teljes alkotói folyamatot a saját nyakukba veszik. A brit Desolate Pathway mögött álló Vinny Konrad – akit a legendás Pagan Altar soraiból is ismerhetünk – pontosan egy ilyen magányos farkas, aki azért szereti a háta mögött tudni a falkáját (a korábbi dobos hölgy, Maz most is besegített a dalszerzésbe, valamint a doom veterán Jonahtan Seale is visszatért az élő fellépésekhez basszusgitáron). Sok év kihagyás után a Vinny szeptember 25-ére időzítette a legújabb, Visions In Death című nagylemezét, amely a Meuse Music Records gondozásában lát napvilágot. Az elkészítés kőkemény öt évet emésztett fel, ráadásul Vinny nem bízott semmit a véletlenre: a stúdióban egyedül rögzítette a gitárokat, a basszust, a dobokat és az éneket is.

Az eddigi anyagokhoz képest a zenei irányvonal némileg módosult, teret engedve az évek múlásával felgyülemlett keserűségnek. A végeredmény egy masszív, gitárközpontú, régivágású vánszorgás, amit Maz Magzilla társdalszerzői segítségével kifejezetten sötét, démoni és vámpíros tematikába csomagoltak a korábbi klasszikus mitológiai elemek helyett. Olyan tételek, mint a The Dark Prince vagy a Vampire’s Kiss a klasszikus gótikus horrorponyvák és az éjszakai rémek világába rángatják le a hallgatót, néhol Barry Copestake háttérvokáljával kísérve.

Ismerem a projekt bemutatkozását és jó 10 éves második lemezét, melyeken akadt pár jó dal, de összességében átlagosak voltak, a friss dalok viszont igencsak bizalomgerjesztőek. Hallgassátok meg őket!

A szimfonikus metal és a dallamos hard rock metszete sokszor pont úgy működik, mint egy túlhúzott, kosztümös színházi dráma: ha az érzelem és a díszlet nincs a maximumra tekerve, a végeredmény pillanatok alatt komolytalanná válik. Ezt a nagyívű, operai vonalat viszi tovább a spanyol Xeria is, akik október 16-án küldik a boltok polcaira az Agua címre keresztelt új kislemezüket az Art Gates Records istállójából.

A Marina Sweet énekesnő vezette formáció teljes mértékben a műfaj hagyományainak megőrzésére, ápolására törekszik. A Félix Gacho, César Manjarrés és Carlos Z alkotta hangszeres szekció egy kifejezetten sűrű, nagyzenekari és elektronikus betétekkel vastagon megtámogatott hangképet pakolt össze a stúdióban, grandiózusságban tehát nem lesz hiány.

Aki a Nightwish, a Within Temptation vagy éppen a Symphony X slágeresebb, könnyebben emészthető pillanataira esküszik, annak érdemes rápillantania az alábbi listára, és a megjelenéshez közeledve letesztelni a spanyolok aktuális felvételeit.

Xeria – Agua

(Art Gates Records)

1. Arena Entre Los Dedos
2. Tormenta
3. Luciérnaga
4. La Jaula De Los Días Dóciles

Egy ködös, bizonytalan kimenetelű utazásba hívogat minket frissen közzétett szerzeményével a stuttgarti Bees Made Honey in the Vein Tree zenekar, anélkül, hogy nyers agresszióval próbálná ránkrúgni az ajtót. Az általuk régóta preferált doomos, post-metalos, finomabb, pszichedelikus textúrákból építkező atmoszférát hozza el a német banda, akik szeptember 18-án a Magnetic Eye Records istállójából jelentkeznek az In Between Strides című negyedik nagylemezükkel.

A jól összeszokott négyes (Simon Weinrich, Marc Dreher, Lucas Dreher és Christopher Popowitsch) a korábbi masszívabb doom vonalat most egy jóval dallamosabb, shoegaze elemekkel átszőtt irányba terelte. A munkafolyamat során a srácok hagyták, hogy a spontaneitás irányítson: a dalokat teljesen eltérő, sokszor meglehetősen nomád helyszíneken rögzítették. Az anyag egy része egy dohos pincében, egy üres koncertszínpadon, de még egy lakás erkélyén és nappalijában is formálódott, amíg össze nem állt a teljes, kísérletezős kép.

A koncepció egyfajta útkeresés, ahol a korábbi lemezek sötétségét felváltotta a befelé forduló, nyugodtabb reflexió. Aki kedveli a tágas, organikusan hömpölygő, a post-rock és az elszállós rockzene határmezsgyéjén egyensúlyozó formációkat, annak kifejezetten ajánlott egy próbát tennie a teljes lemezzel is.

Elég csak rálesni a stáblistára, és azonnal egyértelművé válik, hogy az amerikai Maidenhead legénysége nem aprózta el a második nagylemezét. A bandához nemrég csatlakozott Vance Simmons gitáros és Zeping „Bella” Song énekes mellé ugyanis olyan nevek ugrottak be vendégeskedni a stúdióba, mint a korábbi Megadeth tag Chris Poland és Glen Drover, a basszustémák többségéért pedig az Annihilator soraiból ismert Rich Gray felelt.

A mai napon szerzői kiadásban megjelenő Maximum Clonage a műfaj alapvető pörgését ötvözi a klasszikus death metal kimért aprításával. A nyolcszámos anyagról a fő dalszerző-gitáros, Zack Roberts a következőket emelte ki:

„A Maximum Clonage hatalmas lépést jelent előre a Maidenhead első lemezéhez képest a dalszerzés, a technikai komplexitás és a tálalás terén egyaránt. Ez a lemez garantáltan végig ugrásra készen tartja majd a hallgatót.”

A klasszikus göteborgi melodikus death metal pontosan az a zenei skatulya, amiből a skandináv formációk a mai napig képtelenek – és talán nem is akarnak – kitörni. A tavaly tavasszal összeállt svéd Beyond Defiance triója is ezt a jól bejáratott csapásirányt követi, némi thrash és fekete fémes karcossággal felütve a napokban érkező, Utopia címre keresztelt debütáló anyagán.

A Lars Karlsen, Torbjörn Andersson és Sven Erik Fritiofsson alkotta tagság az anyagot a saját otthoni stúdiójában rögzítette, a végső keverési teendőket pedig Sven Erik pofozta helyre, méghozzá a banda állítása szerint a többiek árgus, szigorú felügyelete alatt. Bár az efféle sufnituning megoldások néha meglehetősen erőtlen eredményt szülnek az undergroundban, a srácoknak hallhatóan sikerült egy elég masszív, vaskos megszólalást kikeverniük.

Ha a Dark Tranquillity, az Arch Enemy vagy mondjuk a Sylosis korongjai amúgy is sűrűn forognak a lejátszódban, érdemes rápillantani a formáció vizuális anyagaira is. A Cry című dalhoz összerakott videót már megtaláljátok a digitális térben, pörgessétek le őket a nyár végi hőségben, hátha nem olyan lesz, mint amit a borítóképen láthatunk.